Halvány fény sütött be az ablakon. A
szoba félhomályban derengett. Csakhogy nem az én szobám volt. Mellettem, vagyis
félig inkább alattam Stiles egyenletes légzése ráébresztett, hol is vagyok, és
hogy mi történt. Azonnal felpattantam, és jobbnak láttam, ha elhúzom a csíkot.
A ruhám, és a cipőm nem engedte, hogy a sietős gyaloglásnál gyorsabban
haladjak, de hét előtt otthon voltam. Végiggondoltam a dolgokat. Az alkohol nem
segített, mindenre emlékeztem. A ködös mondatokra is, hogy Stiles azt ígérte,
idővel jobb lesz. Nagyot sóhajtva mentem be a szobámba, és ledőltem az ágyra.
Nem akartam, de a fáradság, és a másnaposság alvásra késztetett. Mikor délután
kettőkor magamhoz tértem, és kitántorogtam a konyhába, Peterrel találtam szembe
magam.
- Atyám! Azt hittem üres a ház! –
kiáltott fel, ahogy megjelentem mögötte. A tegnapi ruhám volt rajtam, ami
rendesen gyűrött volt, a hajam kibomlott a lófarokból, a sminkem valószínűleg
elkenődött…
- Nem is gondoltam, hogy vallásos vagy! –
jegyeztem meg. – Tudod, az utóbbi időben viszont észrevettem, hogy hívő vagy…
- Nagyon vicces… - felelte tettetett
vidámsággal. – Iskolában kéne lenned, ugye tudod? – kérdezte, majd felhúzva a
szemöldökét végigmért.
- Na, ne! – válaszoltam megjátszott
meglepődöttséggel. – Tudom. De… egy, te nem vagy az apám. És, kettő, az utóbbi
időben nem én vagyok az egyedüli, aki hanyagolja. – rántottam meg a vállam.
- Nekem végül is mindegy! – mondta, majd
sarkon fordult, hogy távozzon. – Ó, de átöltöznék,meg lezuhanyoznék a
helyedben, mielőtt Derek megjön, mert úgy nézel ki, mint egy k… - megpördültem,
és éles pillantást vetett rá.
- Ne! Nem vagyok kíváncsi a véleményedre.
– állítottam le. Maga elé emelte a kezeit.
- Oké, de én szóltam. – felelte
könnyedén, majd lelépett. Nagyot sóhajtva megfogadtam a tanácsát, és vettem egy
forró fürdőt. Aztán felöltőztem. Derek négy körül jöhetett meg. Idegesnek és
feszültnek tűnt.
- Mi a baj? – kérdeztem rögtön, amint
láttam, hogy kapkodva a kocsi kulcsért nyúl.
- Annyira tudtam! – tört ki belőle.
- Derek, mi történt? – pánikoltam be.
- Azok a… - itt visszafogta magát. – Az
Alfák elfogták Chrissy-t. – közölte, de közben a telefonját nyomkodta.
- Várj, várj, várj! Mi az, hogy elfogták?
Náluk lakik! – mondtam idegesen.
- Igen, de idáig nem csináltak semmit.
Most viszont… Cat, bántják, és kész. – nézett fel hirtelen.
- Ezt honnan veszed? – kérdeztem tőle.
Odadobta a telefont. Egy üzenet volt megnyitva, ismeretlen feladótól.
- Bajban vagyok. Bezártak a Hale-ház
pincéjébe. Segíts. C. – olvastam fel hangosan. – Oké, ez elég egyértelmű. –
dobtam vissza a készüléket. – De Derek, mi van, ha ez csapda.
- Tudom, hogy ez csapda. – közölte. –
Ezért viszek erősítést. – tette hozzá, és már el is indult. Pár pillanatig csak
álltam, de aztán utána futottam, és bevágódtam mellé a kocsiba. Percek múlva
már a régi családi házunk előtt álltunk, majd nem sokra rá megjött Isaac és
Boyd is, Scott-tal együtt.
- És most? – tudakolta Isaac.
- Bemegyünk. – felelte a bátyám
határozottan. A házban csend volt. - Deucalion! – kiáltotta el magát Derek,
mire ütemes koppanások hallatszottak a lépcső tetejéről. Aztán megjelent a vak
Alfa, és mosolyogva nézett le ránk… vagyis… fordult felénk, mivel nem láthatott.
– Hol van a húgom? – mennydörögte.
- Ó, Derek Hale. Milyen türelmetlen vagy.
Velem ellentétben, ugyanis én régóta várok már terád. De nem sok hajlandóságot
mutatsz. Épp itt lenne már az ideje…
- Minek? Nem fogom azt tenni, amit
mondasz! Felejtsd el. Hol a húgom? – kiáltott megint.
- Biztos helyen. Derek… sajnálatos. Igen
sajnálatos. De te és én… túlerővel néznék szembe. Hoztam hát egy kis segítséget
én is! – mondta higgadt mosollyal a képén, amit legszívesebben egy jobb
horoggal töröltem volna le onnan. De nem sok időm maradt ezen gondolkozni, mert
Megjelent Kali, meg Ennis. Aztán az egyik oldalamon Ethan, a másikon Aiden
lépett be, bár ő vonakodva. Legalábbis úgy tűnt. Mérges pillantást lövelltem
felé.
- Ne engedd, hogy egymás közelébe
menjenek. Össze tudnak olvadni… - hallottam meg Scott suttogását a fülem
mellett. Elszántan Aiden felé fordultam. Eközben Kali Dereknek esett. Ethan
morogva megindult Isaac felé, aki elállta az útját. Boyd meg Ennis-re támadt,
Scott kénytelen volt kisegíteni. Aiden csak állt, és nem csinált semmit. Az
arcán ezernyi érzelem futott át. Felpillantott Deucalion irányába, aztán
hirtelen előrelépett. Vicsorral fogadtam, de csak megragadta a karom, és
kirántott a „harcmezőről”.
- Mi a francot csinálsz? – kiáltottam, de
aztán észrevettem, hogy a pincelejáróhoz vezet.
- Siess! – mondta, és már lent is
találtam magam. Meghallottam Chrissy kétségbeesett nyögéseit. Egy bezárt ajtó
mögül jöttek, de aztán Aiden egy jól irányított rúgással megszabadította az
ajtót a zárjától. Odabent hideg kőfalak voltak, és a szoba berendezését két
acélrúd alkotta, amik mélyen beleékelődtek a mennyezetbe és a padlóba is. Újnak
látszottak. És a két rúd tövébe csúszva ott volt a húgom, mindkét keze egy-egy
csőhöz bilincselve.
- Catherine? – nézett fel, mikor
berontottunk.
- Chrissy! – rohanta oda hozzá. A szemei
acélkéken ragyogtak, az arcát könnyek csíkozták. Feszegetni kezdtem a
bilincseit, amik véres nyomot hagytak a csuklóján, de hiába.
- És ezzel mit akarsz kezdeni? –
fordultam mérgesen a szótlan Aiden felé, aki csak a húgomat bámulta. A
tekintete, ahogy ránézett, szinte meghatott. Szinte. Durván meglöktem, mire,
mint aki feleszmél, kutatni kezdett a farzsebében, és egy kicsi kulcsot rántott
elő. Aztán eltolt az útból, és kinyitotta Christine bilincseit. Ő a csuklóit
kezdte dörzsölni, amint felállt. Én meg rögtön megöleltem. Visszaölelt. Aztán
eltolt, és keményen Aiden-re nézett.
- Tudod, tévedtem. Azt hiszem, már nem
érdekelnek az okaid. Az ellenségeim már ugyanazok, mint Derek ellenségei. –
mondta neki, bár fogalmam sem volt, miről beszél, de ettől Aiden olyan volt…
mintha eltört volna benne valami.
- Christine, én nem tudtam… - próbálta
kétségbeesetten javítani a helyzetét, de a húgom kegyetlenül nézett rá továbbra
is.
- Nem érdekelnek a kifogásaid. Minden
direkt volt, igaz? Minden csak hazugság volt? Mert akkor gratulálok, élethűre
sikerült… nem érdekelnek a kifogások, és te sem érdekelsz többé. – azzal otthagyta Aiden-t, és kiviharzott.
Utána siettem, de az, amit megláttunk, mikor felértünk, szörnyű volt. Az Alfák
már nem voltak ott. Helyettük azonban Scott Isaac és Derek állt körül egy…
holttestet. Ami Boyd-hoz tartozott.
- Mi a… - elakadt a szavam. Christine és
én odarohantunk. a többiekhez. – Derek
mi történt? – faggattam a bátyám, aki Boyd mellett térdelt.
- Nem... én nem… - a hangja remegett. –
Meghalt… Megöltem… - kétségbeesett arccal fordult felénk. Chrissy mellé
térdelt, és átölelte.
- Az egész… az én hibám, nem a tiéd! –
mondta, és elsírta magát. Derek átkarolta, és közben valamerre a lábaim felé
meredt a semmibe. Az ujjai vértől csillogtak. Boyd vérétől. Ezután komorrá
változott a hangulat. Derek betette a kocsiba Boyd-ot, és elhajtott. Scott azt
mondta, eltemeti. Erica mellé. Mi négyen pedig lassan elindultunk. Előbb
hazaértünk, mint Derek. Chrissy volt a legrosszabb állapotban. A fejébe vette,
hogy minden az ő hibája, és tudtam, hogy eleve szar hangulata van Aiden miatt,
mert átverte őt. Amint hazaértünk, bezárkózott a szobájába. Nem engedett be
minket. Csak azt hallottam, hogy sír.
