II. rész 3 . fejezet

Finn Hargrave

Már egy teljes hete a város közelében voltam. Az iskola körül szoktam tengődni, mert tudtam, hogy akit keresek, oda jár. Aznap este különösen közel merészkedtem, hiszen senki sem foglalkozott velem. Október 31-e, azaz Halloween éjjele volt. Megálltam a Beacon Hills Középiskola feliratú tábla előtt. Éppen akkor érkeztem, amikor egy lány rohant oda a bejárat előtt heverő srác elé, majd kiabálva futott be az épületbe. Vártam. A zene és a zaj alábbhagyott, és most dobogó lábak hangja töltötte be a hallószerveimet. Majd meg is jelentek a kiözönlő emberek. Az élükön… vele!

- Ne álljátok ilyen szorosan körül! – utasította a sötétbarna hajú lány a többieket. Aztán letérdelt, és megfogta a földön heverő srác csuklóját. – Van pulzusa! De alig! Hívtátok a mentőket? – nézett körbe.

- Igen, nem sokára ideérnek! – lépett elő a tömegből egy sötét hajú srác. A lány bólintott, és a szőke hajú lány felé fordult, aki rátalált az eszméletlen fiúra.

- Nyugodj meg! Minden rendben lesz. – állt fel, és bíztatásképp megfogta a vállát. Amaz bólintott, de aztán megszólalt egy újabb hang.

- Catherine! – jelent meg a többi embert félrelökve az útjából egy újabb lány. – Catherine… Catherine Hale. Annyi idő után végre rátaláltam. Catherine odafordult a húgához, aki közben elé ért. Őt is felismertem.

- Mi az, Chrissy? – vonta őt kérdőre.

- Beszélnünk kell… Négyszemközt! – nézett körbe, a többiekre.

- Nem igazán alkalmas… - ingatta meg a fejét Catherine.

- Szerintem ezt hallanod kéne! – lépett Christine mellé egy magas srác.

- Jó! – egyezett bele kelletlenül Catherine. Átverekedték magukat a tömegen, és felém tartottak. Gyorsan a tábla mögé húzódtam. Tőlem körülbelül tíz méterre álltak meg.

- Az öltözőben van egy lány. – kezdte Christine.

- És mit csináljak vele? – kérdezte meglepetten Catherine.

- Halott. – egészítette ki a húga.

- Mi van? Mi az, hogy halott? – hökkent meg Cat.

- Az van, hogy Kali itt járt, és… - magyarázkodott Christine, de a srác, aki követte őket, félbeszakította.

- Várj! – mondta, aztán hallottam, és valaki máris megfogta a vállamat, majd felrántott a helyemről. – Ki vagy, és mit keresel itt? – kérdezte a srác egyenesen a szemembe nézve. Magasabb volt nálam, és izmosabb is. Eközben a két lány is odajött. Catherine-re néztem.

- Felelj, ha kérdezek valamit! – rántott rajtam egyet a fiú.

- Téged… téged ismerlek! – ködösült el Catherine tekintete. – Aiden engedd el! – szólt a fiúra, aki azonnal el is engedett. – Hívtátok a rendőrséget? – erre Christine bólintott. – Akkor várjátok meg, míg ideérnek, és vezessétek el őket a… lányig. Nekem van egy kis dolgom. – mondta aztán. A másik kettő bólintott, és otthagytak engem Catherine-el.

- Megtaláltalak! – nyögtem ki. A szemünk egy magasságba volt. Mélyen belenéztem a régen látott kék szemekbe.

- Mi a francnak jöttél? Mit keresel itt? Én… - elakadt a szava.

- Emlékszel rám. Ez jó. Én is emlékszem rád. Meg kellett találnom téged! – vágtam rá azonnal.

- Minek? – vont kérdőre.

- Mert… Mert felszabadítottál. Két éve…

- Tudom mikor volt! – szakított félbe dühösen.

- Akkor… véget vetettél a szenvedésnek. Megölted Luke-ot.  De elmentél. Nem volt alfánk, és semmi sem volt rendjén. Tudtam, hogy meg kell találnom téged. A megmentőnket.

- Nem mentettem én meg senkit! – rázta meg a fejét dühösen.

- Láttam, amikor átalakultál. Catherine, én voltam az, aki végignézte. Nekem mondtad, hogy ne merjünk utánad menni, mikor elviharzottál. Láttam, hogy aztán átalakulsz, és tudtam, hogy… különleges vagy.

- Attól, hogy megöltem az alfátokat, nem kötelességem a falka élére állni. És nem is fogok. – nézett félre.

- Már mindegy is. A falka több részre oszlott. Omegák lettünk egy vezető nélkül. De én mindenfelé kerestelek már… - áradoztam.

- Ez beteges! – reagált rá. – A legjobb, ha eltűnsz innen! – lépett egyet hátra. – Igen! Tűnj el innen, a városból Finn Hargrave! – fordított hátat. De ennél fontosabb volt, hogy emlékszik a nevemre. Emlékezett a nevemre! Utána léptem, és megragadtam a karját.

- Engedj el! – nézett rám csodálkozva, viszont én nem tettem. – Finn, engedj el, mert különben megbánod! – fenyegetett. Hirtelen egy srác tűnt elő mögüle.

- Valami baj van? – kérdezte miközben sietős léptekkel közeledett. Catherine a kezét szorító kezemre meredt, majd rám. Mintha felébredtem volna, hirtelen elengedtem.

- Nem, semmi. Nincs semmi baj, Stiles. – mondta, és már a fiúhoz is fordult. – Jobban teszed, ha hallgatsz rám. – nézett rám még búcsúzóul, majd elindultak vissza a tömeg felé. Én azonban tovább álltam ott, és néztem a távolodó alakját. Aztán megérkezett a mentőkocsi, és a rendőri kíséret, mire jobbnak láttam lelépni. Elrohantam, és belevesztem az erdőbe. Miközben futottam a fák között, eltökéltem, hogy nem megyek el. Most, hogy megtaláltam Catherine Hale-t, nem megyek el. 

II.rész 2 .fejezet

Aiden

Az iskolában már javában folyt a buli. A társaságunk ellepte az egyik kis sarkot, majd a lányok összedolgozva táncolni hívtak minket. Furcsa dolog engem is Scott-ék közé sorolni, de Chrissy ragaszkodott ehhez. Már éppen beadtam volna a derekam, és indultam is felé, hogy táncoljunk, mikor olyan érzésem támadt, mintha nézne valaki. Mikor hátrafordultam, Ethan-nel találkozott a tekintetem. Visszapillantottam Christine-re, és azt mondtam:

- Egy pillanat az egész. Mindjárt jövök. – nem mondtam hangosan, de tudom, hogy hallotta. Válaszul bólintott, én pedig elindultam a tornateremben a lelátók felé, aminek a tetején Ethan állt és várt rám.

- Mit akarsz? – kérdeztem tőle.

- Aiden, nem értelek. – válaszolta homlokráncolva.

- Én sem értelek téged… - jegyeztem meg, de nem reagált rá, inkább folytatta.

- Régebben folyton… én voltam az, aki bizonytalan volta dolgokban, és te mondtad mindig, mit kell tennünk a célunk érdekében.

- Én nem vagyok bizonytalan. Pontosan tudom, mit csinálok. Ellenben te nem tudom, mit keresel még mindig Deucalion mellett.

- Azt, amiért csatlakoztunk hozzájuk még a legelején. Én nem leszek többé egyedül. És nemrég még te is így vallottad. Mi történt veled? – ösztönösen a tömeget kémleltem, Chrissy után kutatva. Ethan pillantása követte az enyémet. Most mindketten a feketébe öltözött lányt néztük, aki a tömeg szélén áll, és egy mosollyal az arcán, felhúzva a szemöldökét visszatekint ránk. – Aiden, miatta… te soha nem engedted volna nekem, hogy ilyen miatt elmenjek. – ingatta meg a fejét.

- Tévedtem. – feleltem. – Belátom, hogy többször igazad volt. De nem csak eljöttem. Duke konkrétan elküldött. – helyesbítettem. – Gyere el. Költözz hozzám. Akár a régi időkben.

- Duke és Kali soha nem engedné meg. – rázta meg a fejét. – Megölnének.

- Engem sem öltek meg… - érveltem.

- De akartak. És nekem nincs senki, aki megmentene abban a pillanatban… - mondta, ezzel Chrissy-re utalva. – Teljesen mindegy. Egyébként sem ezért jöttem. Csak szólnom kell, hogy a lányok ideje fogy. Vészesen. És igazából ezt nem kéne elmondanom, de a testvérem vagy, ezért figyelmeztetlek, hogy itt én vagyok az elterelés. A helyetekben vigyáznék. – mondta, de már hátat is fordított, és mielőtt szólhattam volna hozzá valamit, eltűnt az emberek forgatagában. Zavartan mentem vissza Chrissy-hez.

- Minden oké? – kérdezte, amint odaértem.

- Nem tudom. – feleltem homlokráncolva. Christine elhúzta a száját, majd megfogta a karom, és mindenesetre bevonszolt magával a táncolók tömegébe.

Christine

Minden jól ment. Semmi furcsa nem is történt, azt leszámítva, hogy Ethan beszélt Aiden-nel arról, hogy nem sok időnk van. Viszont nemsokára rájöttem, hogy minden másodpercek alatt széthullhat.

- Segítség! Valaki segítsen! – hangzott egy sikoltás a zeneszámváltás közötti pár másodperces csöndben. De aztán a zene helyett, csönd maradt, és a hang újra felkiáltott. – Segítsetek! Hívjátok a mentőket? – most már láttam is a hang tulajdonosát. A lány kétségbeesetten futott a tömeg közepe felé.

- Mi történt? – ez a nővérem volt. Aggodalmasan fogta meg a szőkésbarna hajú lány felkarját.

- A barátom… a bejáratnál. Valaki leütötte, és sok a vér, és… és… - könnyes szemekkel pislogott Cat-re, aki elhűlve hallgatta. Aztán mindenki elindult kifelé, miközben Scott tárcsázta a mentőket. Én is elindultam, megragadva Aiden-t, és a többiekhez csapódtam. A lány vezette őket, Cat pedig szorosan a nyomában haladt a tömeg élén. Aztán Aiden megtorpant, pont mikor én megszólaltam.

- Érzed ezt? – álltam meg én is, és mély levegőt vettem, amivel a fémes szagot is megéreztem.

- Igen. Vér. De nem onnan jön. – nézett Aiden a távolodó emberseregre. – Gyere! – húzott magával a tornaterem hátulja felé, arra amerre az öltözőkbe lehet jutni. Mindenfelé fekete ideiglenes falak voltak állítva, töklámpások, és pókhálók. Mindenféle kicsit sem ijesztő, de annak szánt dolog. Egészen addig a tócsáig, ami egyre csak terjedt a lányöltöző ajtajánál. Az ajtó zárva volt, de belülről matatás hallatszott.

- Várj itt! – suttogta Aiden, és elengedte a kezem, majd előrelépett, és kinyitotta az ajtót, majd belépett. Lassan haladt előre. Elnéztem mellette, és már láttam is a hátán fekvő testet, aki körül terebélyes vérfolt áztatta a talajt. Valami megmozdult a szemközti sarokban, Aiden pedig utána vetette magát. Eközben én nem hallgatva rá, a halott lányhoz siettem. Egészen olyan volt, mintha művér lett volna. De sajnos nem az volt. Már nem volt pulzusa. A fejéből is szivárgott a vér, de a hasán egy szabályos lyuk keletkezett. Aiden-t kerestem a tekintetemmel, de nem csak ő volt ott. Vele szemben Kali állt, véres karokkal, és éppen farkasszemet néztek.

- Megmondtam, hogy odakint várj! – hallottam Aiden-t. Szóra nyitottam a szám, de Kali beelőzött.

- Mit játszod itt a lovagot? A kis szuka tud vigyázni magára… megölte Ennis-t, rémlik? A társunkat! – förmedt rá. – És egyébként is… nem hozzád jöttem. – vett vissza a hangerőből. – Hanem a két Hale-hez. Jó lenne határozni végre! Deucalion nem vár örökké. És én sem. – tette hozzá, és elszakítva a szemkontaktust, most rám pillantott. Aztán elindult az irányomba. Aiden rögtön lépett egyet felém.

- Ó nyugi! – kacagott fel a nő. – Nem bántom. Egyelőre! – jegyezte meg, majd távozott. Ketten maradtunk.

- Jobb lesz, ha szólunk a többieknek. – találtam meg a hangom, ami időközben valahogy elnémult. – És a rendőrségnek is… - pillantottam a földön fekvő lányra. 

II. rész 1.fejezet

Christine

Az őszi szél az arcomba csapott, a hajamat csapkodva mögöttem. Szorosan lehunytam a szemem, és a kezeimmel most engedtem a szorításból… amivel Aiden derekát szorítottam. Széttártam a karomat, és erősen kellett tartanom magam, ha nem akartam leesni.

- Hé, lehet, hogy erős vagy, de halhatatlan nem! – kiáltott hátra Aiden kis idő múltán. Nevetve újra átkaroltam.

- Nem is értem, miért nem ajánlottad fel a bukósisakot… - mondtam túlkiabálva a suhanó légáramlatot.

- Én mondtam, hogy vedd fel, és te voltál az, aki erősködött, hogy nem kell neked. Szóval csitt! – rótt meg, de tudtam, hogy közben mosolyog.

- Úgy sem lesz baj! – mondtam neki. Megrázta a fejét, és újra az aszfaltozott út kötötte le a figyelmét. A motor kétszázhetven kilométer per órával száguldott, így valószínűleg jóval leelőzve a többieket odaértünk az iskolához. Hogy pontosítsak, tíz percet rájuk vertünk. Csak aztán érkezett meg Cat Stiles-al, meg Isaac-kel a terepjáróval, és Scott a zöld cross motorral, milyen meglepő, Allisonnal maga mögött. Még mindig nem igazodta ki rajtuk. És végül begördül egy Porsche is a járműveink mellé. Lydia pattant ki belőle, aztán belekarolt Jackson-ba.

- Haver, én azt hittem, a Porsche gyors… - jegyezte meg Scott.

- Hát, a kocsi az is, de ismerek valakit, aki kevésbé… - felelte, és lenézett Lydiára. A lány, mikor felnézett, hogy szúrós pillantást vethessen rá, Jackson ezt előre látva gyors csókot nyomott a lány szája sarkába, ki ettől rögtön felvidult. Hogy Lydia mennyivel normálisabb volt, most hogy visszakapta a srácot… Mindig elcsodálkoztam rajta, bár ő és én, nos, sosem leszünk legjobb barátnők.

- Nem is értem! Nem az a lényeg, hogy minél jobban úgy nézzünk ki, mint a csövesek? – kérdezte Allison, miközben a haját igazgatta.

- Ó, de igen. Viszont nézhetünk ki stílusosan is szakadtnak! – oktatta ki őt Lydia. Ezen nevettünk egy jót, aztán a bejárat felé indultunk, mindenki a párjába karoltan.

- Ez komolyan nem fair! – nyögött fel Isaac. – Igazságtalanság! – nézett körbe maga körül.

- Na igen, szerintem is felszedhetnél valakit! – szóltam oda neki. Erre Stiles is rákontrázott, és el is kezdődött a beszélgetésük. Miközben mi a bejárat felé tartottunk, én elmélyedtem a gondolataimban. Miután először átalakultam, csak vártam, mikor bukkan fel Deucalion és követeli, hogy csatlakozzam hozzájuk Catherine-el. De semmi sem történt. Aiden szerint arra várt, hogy önként menjünk hozzá. Szerintünk meg arra nyugodtan várhat csak! Mostanság több időt töltöttem vele együtt, hiszen végül is ha szigorúan vesszük, már nem tartozik az Alfák közé. Deucalion melegebb éghajlatra küldte, míg el nem gondolkozik a tettein. Szépen szólva már nem szívesen látott személy. Egy kis lakást vett ki, ott lakik, ki tudja meddig. Ő és Ethan kerülik egymást a suliban is. És bár a többiek a csapatból nincsenek oda érte, ragaszkodtam hozzá, hogy néha együtt legyenek. Ez amolyan megszoksz vagy megszöksz dolog. Eddig mindenki szokni próbál hozzá. Segített, hogyan irányíthatom ezt az egészet, mondjuk nem mintha a többiek nem segítettek volna. Elmagyarázta milyen az, ha az embernek falkája van, és megjegyezném, egyre jobban csábít a gondolat. Viszont most az elmélkedésemből kiszakított egy hang… A hanghoz tartozó srác a bejárat előtt állt, kezében egy irattartóval, kb. százhetvenöt centi magas lehetett, sötétbarna hajjal, és csokoládébarna szemekkel.

Tyson Murphy

- Üdv, a beacon hills-i középiskolások Halloween buliján. Bár hozzáteszem, az edző, meg a tanárok a „bál” szót részesítik előnyben, de kit akarunk becsapni, nem igaz? - vigyorogtam az előttem álló csoportra.  – Ha lehet, kérhetem a neveteket? – kérdeztem aztán.

- Ne már, Tyson! Tudod a nevünket! – szólalt meg hátulról egy srác. Fel is ismertem. Együtt játszottunk a lacrosse csapatban. Ahogy a jelenlévők közül három másik sráccal is.

- Szevasz 24-es! – biccentettem Stiles Stilinski felé. Ettől elfintorodott – Jó, kipipálva. 14-es, 11-es, - pillantottam Isaac Lahey-re meg Scott McCall-ra, majd a tekintetem továbbsiklott…

- Meg 37-es! A csapatkapitány, rémlik? – lépett előre Jackson. Bárgyú mosolyt erőltettem magamra. – Csak engedj be minket… Úgyis tudod, kik vagyunk. - forgatta meg a szemeit. – 55-ös. – nevezett meg a lacrosse-mezem számának alapján, ahogy én tettem velük. – Oké, menjetek. – mondtam, aztán félreálltam.

- Kösz! – lépett el mellettem Christine Hale, az oldalán az egyik ikergyerekkel. Nyilván Aiden-nel. Aztán Stiles, oldalán Catherine Hale-el, majd Isaac, és végül Jackson Lydia Martinnal. Sóhajtozva kipipáltam a neveiket, aztán újra egyedül maradtam. Hallgattam a feketével és foszforeszkáló színekkel, meg műpókhálóval meg vérrel, és gumidenevérekkel feldíszített iskolából kiszűrődő zenét. Egészen addig, amíg meg nem jelent egy nő a semmiből. Egyenesen el akart menni mellettem, de megállítottam.

- Elnézést hölgyem, de a nevét kérném, ha szabadna… - tartottam szóval, mialatt végigmértem. A nő visszalépett egyet, aztán rám nézett. A szemei vörösek voltak. Igazán élethű kontaktlencse volt… Nem viselt cipőt… a körmei hegyesek, és hosszúak voltak a lábán, pont, ahogy a kezein is. Már épp megjegyeztem volna, hogy jó jelmez, de akkor oldalra billentette a fejét, és ő is végigmért engem.

- Bocs drágám, nem tudom ki vagy, de nem is érdekel! Engedj be! – közölte aztán egy grimaszt vágva.

- Megtenném, de előírás, hogy nem engedhetek be olyat, akinek nincsen a listán a neve… - magyaráztam volna, mire egy vigyor ült ki az arcára, amitől kirázott a hideg. A fogai… a fogai is hegyesek voltak. Csak műfogak… nyugtattam magam.

- Akkor sajnos gondoskodnom kell róla, hogy ne okozz fennakadást! – felelte, és megragadta a nyakam… csak úgy. A szorítása erős volt, és levegőért kapkodtam… főleg, amikor egy kézzel tartva csak úgy felkent a falra. Pedig nem voltam éppen kistermetű.

- Ez… Tegyen le. – nyögtem.

- Fontosabb dolgom is van nekem annál, mint hogy veled szórakozzak… ne vedd sértésnek! – tette hozzá, majd elemelt a faltól, a lában húsz centivel a föld fölött lógott. Aztán újra nekivágott, és hallottam egy reccsenést, ami a fejem lehetett, mert utána a földre dobott, akár egy rongybabát, és előttem meg elsötétült a világ. Azt még ki sikerült vennem, hogy a nő szépen, és nyugodtan, mintha mi sem történt volna, besétál az épületbe.

Új Trailer...!

Sziasztok, most nem új résszel jöttem. :P

Bejelentenivalóm van. 

Az INSANITY eredetileg 22 fejezetből állt, amit mint tudjátok, már feltettem.
Viszont... Sokak örömére/bánatára, vettem a bátorságot, és tovább is írtam. Olyan nagy hévvel,

hogy az INSANITY 2 névre keresztelt rész 25 fejezetes lett. 

Úgyhogy apránként felteszem őket, mondjuk heti két alkalommal.

És mivel azért vannak változások, elhoztam a trailer-t is, videó formájában:

És nem utolsó sorban el szeretném mondani, hogy mostantól a fejezeteken belül több szemszög váltakozik, ezért a fejezetcímek a II. rész XY fejezet címet viselik majd.
Remélem, érthetően magyaráztam. :')

Pusz, M.R.B.

AZ 1. DÍJ!

Csupa nagybetűvel, igen. :)
Hiszen a blog első díjáról van szó, aminek nagyon örülök.

Nagyon szépen köszönöm Just a Girl-nek, amiért rám is gondolt, és ezzel megkaptam ezt a díjat.

A szabályok:

I. Írj magadról 11 dolgot.

II. Válaszolj 11 kérdésre.

III. Tegyél fel 11 kérdést.

IV. Küldd tovább 11 embernek.

I. A 11 dolog rólam:

1. Most hirtelen virtuálisan megnémultam, de azért megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

2. Általában amúgy be nem áll a szám.

3. Szeretek zenehallgatás közben írni.

4. 2011-től elkezdtem naplót írni. Még manapság is írok naplót.

5. Bírnám, ha történne valami a világgal. Csak legyen már valami kis akció!

6. Igen, néha a szám nagyobb, mint amit komolyan is gondolok. 

7. Mostanában alig van időm bármire is. Ez rettentően idegesít. Nyáriszünetet akarok.

8.Egyszer ha már nagyobb leszek, és érettebb, szeretnék kiadni egy könyvet.

9.Imádom, ha van egy hosszú álmom (akár vicces, akár ijesztő...stb.) éjjel, amit el tudok mesélni másnap.

10. Utálom, ha becéznek, mert a nevemet nem is lehetne amúgy normálisan. 

11. Nagyon sokat szokásom rágódni dolgokon, akkor is, ha kijelentem, hogy nem csinálom tovább. Mindig ott kötök ki. 

II. A 11 válasz:

1. Először is, te szeretsz magadról írni 11 dolgot?

Ez egész jópofa dolog... lenne, ha tudnám, mit írjak, mert ilyenkor bezzeg soha nem jut eszembe semmi hirtelen, csak hosszas gondolkodás után.

2. Mi alkotta a blogodnak elindítását?

Ez egyszerű. A Teen Wolf című sorozat szinte abszurd imádata, keverve azzal, hogy szeretem, ha az én fantáziám szerint alakulnak a dolgok. És erre egy fanfic elkezdése tökéletesnek bizonyult. 

3. Mit szeretsz a legjobban az olvasóidban? 

Hát... hogy olvassák azt, ami a fejemből kipattan. És valahol talán szeretik is. Legalábbis ebben reménykedem. 

4. Melyik iskola/tagozat a kedvenced?

Hiányolom a régit, de kezdem szokni a jelenlegit. :P

5. Honnan gyűjtesz ihletet?

Hát részben a sorozatból, de a kezdetekben egy barátnőm ötlete alapján indult a dolog, azóta pedig önálló életet él a fejemben.

6. Mi a véleményed azokról, akik mások blogjának a kinézetét lopják?

Az, hogy a születésükkor őket nem áldotta meg az élet gerinccel. Nincs egyéniségük, és mások munkáival vágnak fel, szóval még hazugok és önzőek is. Csak gratulálni tudok nekik. >.<

7. Mikor kezdtél blogolni?

Hát, ez... jó kérdés, mert magam sem tudom. 2 és fél évet saccolnék, de az még teljesen más világ volt, egy régi, szinte teljesen éretlen énemmel (na nem, mintha sokat fejlődtem volna.. ), és kibogarászhatatlan bejegyzésekkel. Szóval, bocsánatot kérek azoktól, akik véletlen oda betévedtek, de nyugalom, azóta megszüntettem azt a blogot. :'D

8. Mennyit törődsz egy-egy fejezettel?

Szerintem azért elég sokat, mert előre elgondolom, mit szeretnék átadni a gondolataimból, és azt hogyan fogalmazzam meg Nektek, olvasóknak úgy, hogy ne legyen túl zavaros, vagy átláthatatlan. Persze az íráshibák így is be-be csúsznak, ezt jól tudom. 

9. Mi a véleményed az osztályodról?

Abszolúte idiótizmus a köbön. Képzeljetek el egy állatkertet, beszélő állatokkal, visító, rongáló és komolytalan majmokkal, akiket lehetetlen megnevelni, folyton többségben állnak másokkal szemben, és a "gondozók" lassan kivetik magukat az ablakon. Na, ezt megszorozva kettővel, az egyenlet eredményeként kijön az osztályom. És mindezt egy olyan szakon, ahol teljesen nem erről kéne szólnia a napoknak. Hát mit mondjak? Nem lehet unatkozni. De persze imádom őket. :D

10. Sportolsz valamit?

Heti két edzéstervezés, két önvédelem, és mellé hagyományos tesiórák mellett, elég sport az nekem, hogy túléljem az adott napot, köszönöm szépen. xD

11. Ki a példaképed, miért?

Bármilyennek is tűnik, anyukámat mondanám. Hiszen ha egyszer (jó sokára!!!, és nagy talánnal) én is az leszek, szeretném ilyen lazán és megértően kezelni a dolgokat, és úgy tanácsot adni, ahogyan ő. Mindemellett háromgyerekes anya, és hogyismondjam... elég strapabíró feleség, na, meg hát jól is főz ugyebár... :D De viccet félretéve, mindig ott volt, ha szükségem volt rá, hol anyaként, hol csak barátnőként, hol pedig... mint orvosként, ha betegvoltam, vagy ügyvédként, ha bajban. Szóval, ennyit akartam, mert tudom, hogy mégiscsak mindenkinek a saját anyukája az, aki számára a legjobb (vagy ha valaki mégsem így érez, hát annak rosszindulatot félretéve, kívánom, hogy valamikor, valahol azért megtapasztalhassa ezt).

III. Kérdéseim:

1. Minek a hatására kezél el írni?

2. Jellemezd a mai napodat egy szóval!?

3. Van olyan emléked, amitől szívesen megszabadulnál?

4. Van hobbid?

5. Hallgatsz zenét írás közben?

6. Honnan gyűjtesz ihletet az íráshoz?

7. Mikor érzed magad igazán boldognak?

8. Ha írnál egy könyvet, miről szólna?

9. Mit változtatnál meg a világban?

10. Szerinted mi az a szó, amit legtöbbször használni szoktál?

11. Körülbelül hány perc kellett, hogy eddig a kérdésig eljuss?

IV. A 11 (8) ember, akinek elküldöm...:

1. Lora

2. Carlie

3. Dorothy Large

4. Hope Molins

5. Morwen

6. Wolfsgirl
7. Rosette Hay
8. Azy

És legyen elég ennyi... :P 

22. fejezet - Christine

Az erdőben ébredtem ma reggel. Bár Catherine mellettem volt, és rögtön segített. Tegnap este már tudtam, hogy át fogok alakulni. A telihold azelőtt soha nem volt rám ilyen hatással, hiszen tudtam iránytani. De most éreztem, hogy minden szorongásom, zavarom, és bizonytalanságom, sőt még félelmem is kitörni készül belőlem. Aztán változni kezdtem. Meglepően gördülékenyen ment az egész, bár utána elvesztettem a fonalat. Az emlékeim is ködösek voltak. Azt tudtam, hogy az éjszakát farkasként töltöttem z erdőben, Catherine pedig szintén átalakult, hogy irányt mutasson. Reggel már emberként várta, hogy felébredjek, és addigra már egy vékony lepedőt is terített rám. Igazából szánalmasan éreztem magam, de az erő még lüktetett az ereimben.

- Nagyon szörnyű volt? – kérdeztem aztán.

- Emlékszel valamire? – kérdezte, és odanyújtott nekem egy kis ásványvizet, meg egy táskát ruhákkal. Miközben öltöztem, válaszoltam.

- Csak arra, ahogy elindulok a fák között, és homályos képekre. De más nincs meg. –mondtam. – Úristen, de ól jönne most egy szál cigi! – sóhajtottam fel.

- Első zseb! – felelte aztán. – Megnéztem, és ott volt a megbontott doboz cigim, meg egy öngyújtó. – Egyébként minden jól ment.

- Milyen voltam? – kérdeztem végül kíváncsian, amikor elindultunk, miután felöltöztem. A táskát a vállamra lendítve követtem Cat-et.

- Nagy… és umm.. teljesen fehér.  Amitől olyan voltál, mint egy albínó farkas, a piros szemeiddel. És gyors. – mesélte a nővérem. Bólintottam.

- Akkor mi lesz most? – kérdeztem aztán.

- Nem lesz baj! De tényleg! Mi itt vagyunk egymásnak. Megoldjuk valahogy… - válaszolta. Határozottnak tűnt, amitől megnyugodtam kissé. Aztán délután úgy döntöttem, lelépek otthonról. Kis magányra vágytam. A Beacon Hills-el határos tóhoz mentem, és leültem a puha homokos parton. Elmélyedve fürkésztem a tájat. Egészen addig, míg meg nem éreztem valaki jelenlétét. Felismertem az illatot…

- Mit keresel itt Aiden? – kérdeztem, anélkül, hogy megbizonyosodtam volna, tényleg ő az.

- Tudni akartam, hogy vagy. – felelte. Aztán leült mellém. Mikor rá pislogtam, ő nem nézett rám. Előre bámult, valamit a horizonton. 

- Egész jól… - mondtam neki. Bólintott. Az óta az incidens óta még nem volt alkalmunk beszélni. Igazából féltem is ettől a beszélgetéstől, bár megígértem, hogy beszélünk.

- Értem… Akkor minden… jól ment? – kérdezte aztán. Mindenki teljesen biztos volt benne, hogy nekem is megvan a képességem. Ő is.

- Igen, jól. Bár nem emlékszem sok mindenre. Fehér farkas lettem. Most már nem csak, hogy normális nem vagyok, de még ember sem… - jegyeztem meg félhangosan.

- Ne mondd ezt! – tiltakozott.

- Tökmindegy! – vágtam rá.

- Chrissy! – sóhajtott fel. – Tudnod kell, hogy Deucalion nem legyőzhetetlen. Ebben biztos vagyok. De most be fog vetni jó pár dolgot annak érdekében, hogy csatlakozzatok hozzá. Viszont remélem eszed ágában sincs ezt tenni… - fordult felém. Aztán elkezdett feltápászkodni. Ránéztem. – Assz’em, jobb, ha most megyek. – magyarázta. Aztán el is indult. Szorosan lehunytam a szemem, majd felugrottam.

- Ne! Várj! – szóltam utána, mire visszafordult. – A múltkor… félbehagytuk a beszélgetést. – mondtam aztán. – Igen… - tettem hozzá kis szünet után. Értetlenül tekintett rám. – Igen, képes vagyok felfogni, amit mondtál, és hiszek neked. – lehajtottam a fejem. Aztán a következő pillanatban ölelő karokat éreztem magam körül. A fejem Aiden mellkasának nyomódott, a fejét pedig a fejem búbján nyugtatta, a lélegzetét éreztem a hajamon. Eltartott pár pillanatig, mire reagáltam, és átkaroltam a derekát.

- Félek ettől… az egésztől! – bukott ki belőlem. Erre egy kicsit eltolt magától.

- Megértem. Bár a múltkor nem úgy tűnt, mintha félnél! Igazán jó voltál, Chrissy! – mondta őszintén.

- Az… az más volt. – legyintettem.

- A lényeg ugyanaz. Különleges vagy. Nem csak az Alfák számára, de nekem is! – mondta. – És én melletted állok! Most már tényleg. Ígérem.

- De Derek… meg Duke… - szipogtam, bár a sírásig még nem jutottam.

- Derek és én, hát az egy külön történet. Soha nem fogjuk bírni egymást különösebben, de ez van. És Deucalion pedig… Szó szerint olyan, mintha száműzött volna. De ne aggódj! – tette gyorsan hozzá. – Tudok gondoskodni magamról, már tapasztaltam, milyen ez. – mondta. Zavartan pislogtam föl rá. – Ez is egy másik történet. Talán majd egyszer elmondom, de nem érdekes. – intett le.

- Rendben… - bólintottam. – De akkor sem tudom, mit csináljak ezzel az egésszel. Most majd minden Cat és miattam lesz. Mindenki veszélybe sodródik. Lehet, jobb lett volna, ha vissza sem jövünk. – feleltem lehangoltam.

- Akkor sem lett volna minden jobb. Hidd el nekem. Jó, hogy itt vagytok. De hiszen vérfarkasnak lenni sosem könnyű. Az, hogy alfa lettél, azt pedig fogd fel úgy, mint egy ajándékot. Ez könnyebb lesz. De minden fejben dől el. Ezt te is tudod… - mondta, aztán kisimított egy hajtincset az arcomból és a fülem mögé tűrte, amit eddig a szél kitartóan ráncigált a szemeim előtt. Hirtelen mérges lettem saját magamra. Mióta vagyok ilyen nebáncsvirág? Igenis menni fog ez nekem. Ráadásul könnyebben, mint Cat-nek, hiszen nekem segítenek is… Akkor meg mit hisztizek? És ezzel a lendülettel nekivágtam magam Aiden-nek és erőszakosan megcsókoltam. Győzött visszacsókolni. Végül elhúzódtam tőle.

- Kösz a lelki támogatást. – mosolyodtam el. Féloldalas mosolyra húzta a száját. – Tudod, eleinte nem így képzeltelek el… - döntöttem oldalra a fejem.

- Én pedig nem ilyennek ismertem magamat. De… az emberek változnak, ha van kiért. – felelte a szemeimbe nézve. Álltam a tekintetét. – Chrissy… - sóhajtott fel aztán.

- Mi az? – kérdeztem a több másodperc elteltével.

- Nem tudok kiigazodni rajtad. Akkor most…

- Most mi? Most járjak-e egy gonosz Alfával, aki a többi gonosz Alfa ellen fordult, hogy megvédjen egy magamfajta reménytelen esetű vérfarkast, akiből alfa lett? – játszadoztam a szavakkal. Homlokráncolva bólintott.

- Nos, nagyjából ezt akartam kérdezni.

- Akkor legyen ez az első dolog, ami a fejemben dől el… – a keze után nyúltam, és összefűztem az ujjainkat. – Igen, egy próbát mindenképpen megér! – feleltem ártatlan képpel. A szemei mintha felcsillantak volna, bár lehet csak a lemenő nap játszadozott a fényekkel. De elmosolyodott, aztán a következő pillanatban a karjaiba kapott, és megpörgetett maga körül. A nyakába kapaszkodtam, és hangosan nevetve törtem meg a víz csobogásának egyhangú zaját, aztán mikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, Aiden magához húzott, és megcsókolt. 

21.fejezet - Stiles

- Összegezzük újra, oké? – pattantam fel a kanapéról. Scott felhívott. Azt mondta, történtek dolgok. Ez most kicsit furcsa volt, mert az utóbbi időben kimaradtam az efféle dolgokból. Viszont azt mondta, erről tudnom kéne. Rögtön kocsiba ültem, és este kilenckor beállítottam Catherine-ékhez. Amikor megérkeztem, és ajtót nyitott, megfogta a kezem, és berántott magával, majd mielőtt a nappaliba vezetett volna, a fülembe suttogott pár szót: „Ezután beszélünk négyszemközt.” Mivel utána szeretetteljesen elmosolyodott, ezt bíztatónak vettem. Aztán beavattak a dolgokba. – Tehát… Boyd meghalt… ezt tudtam. Ezután te… természetesen egyedül akartál lenni. – néztem Derek-re vádlón. Felhúzva a vállát bólintott. Megforgattam a szemeimet. – Emiatt ti ketten leléptetek. Aztán hazajöttetek, mikor Isaac és Scott, akik mellesleg nekem véletlenül sem szóltak volna… nektek szóltak, hogy elfogták Derek-et. És ezek után… - a lányokat néztem. Várták a történet megismétlését tőlem. – Ezek után odamentetek farkasosat játszani. Chrissy kikeveredett Aiden-nel, majd megjelent Deucalion, és rájött, hogy Aiden… Aiden jó? Ezt még nem fogtam fel. Pedig tiszta kis gonosz volt… Úgy értem… úgy nézett ki. Mindegy! Szóval, ezek után Ennis rátok támadott, te meg megölted az egyik Alfát? – Christine bólogatott. Összezártam a kezem a tarkómon. – Oké, szóval alfa lettél. Ami azt jelenti, hogy… Deucalion békén hagy a következő teliholdig, mert a perverz hajlamaiból kiindulva rád, és Catherine-re kíváncsi?

- Igazából arra, hogy ő is képes-e az alakváltásra… - válaszolta Catherine.

- Oké, és mi lesz, ha képes rá? – kérdeztem tőle, de Derektől jött a válasz.

- Deucalion magának akarja őket. És ők ellenkezni fognak. Ami persze azt vonja maga után, hogy meg akarja ölni őket. Főleg, hogy Christine megölte az egyik „nagykutyáját”…

- Oké, hát ez… nem jó!  - feleltem.

- De teliholdig van időnk. És nem biztos, hogy én is örököltem a képességet… hiszen te sem! – nézett a bátyjára Christine.

- De ti egyszerre születtetek… Szerintem valószínűleg te is képes vagy rá. – szólt közbe Scott.

- Jó, de… Aiden talán… - próbálkozott, mire Derek felmordult. Mindenki rá pillantott.

- Aiden elárulta őket. Aligha tudna segíteni neked ebben. Megjegyezném, még mindig nem szimpatikus, de azért elég meggyőző volt… - jegyezte meg Derek.

- Rendben, azt majd ti lerendezitek Aiden-nel. Ketten! – kapcsolódott be Catherine a testvérei beszélgetésébe. Chrissy jelentőségteljesen Derek felé pillantott, mikor a „ketten” szó elhangzott. Derek kelletlenül rábólintott. – Chrissy, nyugodj meg. Van még egy hetünk. Addig van időnk. Nem lesz semmi baj. Utána pedig… Szembeszállunk velük. – jelentette ki. – Dereknek is sikerült! – tette hozzá, amikor hitetlenkedő pillantással vizslatták a többiek. Bár féltettem, büszke voltam rá.

- Jó, akkor… Mára ennyi? – kérdezte Scott.

- Ennyi. – zárta le a témát Christine. Ekkor Cat hozzám lépett.

- Van egy kis beszélnivalónk. – intézte a többiekhez a szavait, miközben elindultunk a szobája felé. Pontosabban ő elindult, én meg majdnem orra esve követtem. Még hallottam, ahogy Scott elköszön, a többiek meg még beszélgetést kezdenek, aztán ránk záródott a szobaajtó.

- Stiles, tudom, hogy hülye voltam! – fordult szembe velem Cat.

- Mi… miről beszélsz? – kérdeztem zavartan.

- Hát az egész múltkori jelenetemért… Nem akartam, és… semmi okom nem volt hibáztatni téged. – fejtette ki. Megráztam a fejem.

- Nem kell bocsánatot kérned! Egy érzéketlen barom voltam. Ami meg Lydiát illeti. Igazából csak a megszokás hatalma, vagy tudjam is én… De szeretlek, oké? – kérdeztem, és közelebb léptem, majd két kézzel közrefogtam az arcát, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

- Akkor sem volt igazam! – tiltakozott. – Bunkó voltam, és nem is úgy gondoltam.

- Az alkohol csak oldja a gátlásokat. Belül érezted, hogy ez van, és nem is tagadtam. De tudod, azóta láttam Lydiát Jacksonnal. Mielőtt idejöttél volna, rajongtam érte… Folyton zavart az a beképzelt és öntelt… - felhúzva a szemöldökét jelezte, hogy nem kell többet jellemeznem. – Tehát folyton zavart, hogy együtt vannak. Viszont most, mikor rájuk néztem… csak az az egy dolog zavart, hogy én közben nem lehetek veled. - mélyen elvesztem a tekintetében közben. Hosszasan kifújta a levegőt, az arca egészen kipirult a kezeim között. Elégedett mosolyra húzta a száját, majd megcsókolt. Válaszul visszacsókoltam. Belemosolygott a csókba, aztán hátrálni kezdett, én pedig követtem. Azután felgyorsultak az események. Cat az ágyra feküdt, én pedig fölé másztam. A szám végighaladt a nyaka vonalán, forró csókokat hagyva maga mögött. Cat elégedett sóhajokat hallatott. Aztán lehámozta rólam a pólómat, amit én is megtettem vele. Aztán leráncigálta magáról a farmerját a segítségemmel, majd felülre küzdötte magát.

- Készen állsz? – kérdezte aztán.

- Istenem, igen! – vágtam rá, mire a farmerem cipzárja majd a gombja megadta magát a kezeinek. Ekkor felültem, és ő pedig körülfonta a derekam a lábaival. A hajamba túrt, én pedig magamhoz szorítva a mellei környékén jártam a számmal, közbe a kezemmel a hátán matattam a melltartócsatja után. Aztán minden felesleges ruhadarab lekerült egyesével, idegborzoló lassúsággal. Legalábbis úgy tűnt. Cat megint alul volt, én pedig ránéztem.

- Szólj, ha… ha bármi… - nyögtem, de félbeszakított.

- Csak csináld már! – nevette el magát, és bíztatón újra összeforrtak az ajkaink. Ebből bátorságot merítettem, és… behatoltam. Eleinte lassan, majd egyre gyorsabban mozogtam. Aztán Cat teste megvonaglott, és nyögés hagyta el a száját. Én is felnyögtem. Aztán a gyönyör érzése után vége lett, lecsillapodtunk, és mellé feküdtem. A mellkasomra hajtotta a fejét, miközben felrángatta ránk a pehelykönnyű lila lepedőjét. Mindketten zihálva vettük a levegőt.

- Tudod, annyiszor elképzeltem már… de ez… soha nem volt ilyen a fejemben. – szólaltam meg halkan.

- Ez most gondolom jót jelent… - nézett fel rám Cat, én pedig puszit nyomtam a homlokára.

- Hát persze, hogy azt! Remélem neked is… érted… - nem igazán tudtam kifejezni magam. Kuncogott.

- Igen, nekem is, Stiles. – mondta aztán, és egy puszit nyomott a számra.

- Ígérd meg, hogy többet nem hagytok ki a maihoz hasonló dolgokból! Bármi történhetett volna, és én ott akarok lenni! – jelentettem ki aztán, mert akkor ez nagyon fontosnak tűnt.

- Rendben, ígérem. – válaszolta, aztán hozzám bújt, és én átkaroltam. 

Megújultunk! Új kinézet, ajánló, és egyéb nyalánkságok :)

Na, igen, gondolom ezt már ti is észrevettétek, akik feljártok, és olvassátok az újonnan feltett részeket, meg minden.
Elsőként felhívnám a figyelmet a fejlécre, amit Just a Girl készségesen elvállallt, miután megkértem rá, és íme, készen is lett. Szerény személyem szerint csodálatos lett, rendesen elkapta a blog lényét.
De ha esetleg benéztek az ő blogjainak egyikére, láthatjátok, miért is őt kértem meg erre a feladatra. A képei magukért beszélnek. (Ráadásul lehet rendelésre sajátot kérni, szóval eggyel több ok, amiért be kell nézzetek hozzá! )
És igen, ha már itt tartunk, az alábbi linken olvashattok majd egy ajánlót is, amit szintén  Just a Girl tett közzé, és ezt is köszönöm neki.:
      Ajánló

Viszont, ha már ez egy ilyen laza bejegyzés, gondoltam, megmutatom, hogy a barátnőm -aki amúgy bolondul a történetért- mit adott nekem még Karácsonykor...

Igen, ő azt szeretné, hogy soha ne legyen vége, de az azért túlzás lenne. Persze az ötlet maga, a megvalósítás, és a tudata, hogy csináltam valamit, ami ennyire tetszik neki, hogy fan-cuccot is csinált hozzá, nagyon megtisztelő, és nagyon feldob. Köszönöm ezt neki! :D

De mára nem terveztem mást, jó északát mindenkinek. :)

20. fejezet - Christine

Olyan érzésem volt, mintha a gyomrom liftezett volna. Éppen úton voltunk az Alfákhoz. Akik, mint kiderült, újra a régi Hale házat választották ki túszhelynek. Ironikus. Már sötétedett, mikor végre indultunk. Scott végig figyelte a környéket arrafelé, és jelentette a helyzetet. Derek ugyanott volt, ahol engem is tartottak: a pincébe. Valaki mindig volt vele. Csak azt nem értettem, mire vártak. Mármint… ha meg akarják ölni, miért tartanák fogva? Baljós érzésem volt. Isaac vette át a kormány, én hátul ültem. Cat, mint aki megérezte az aggodalmam, hátranyúlt az anyósülésről, és megszorította a kezem. Mikor odaértünk, Scott egyből csatlakozott hozzánk. Ő volt az is, aki berúgta az ajtót. Égnek álltak a pihék a tarkómon. Ezúttal valaki rögtön a csapatunknak rontott. Ennis volt az. Scott elénk állt, és megállította. Aztán jött Kali is. Cat, mint aki hirtelen felébred, megrázta magát, és határozott tekintettel nekirontott a nőnek. Majdnem felsikoltottam. Kali erős volt… Bár az Alfák közül mindenki az volt. És természetesen jöttek az ikrek. Amikor megpillantottam Aiden-t, a testvére oldalán, kihagyott a szívverésem. Korántsem volt annyira fenyegető, mint a többiek. Ő… habozott.

- Chrissy! – szólított Isaac, és mellém lépett. Nekirohant Ethan-nek, aki időközben lehagyta a megtorpanó bátyját. Szívszorító érzés volt, amikor látva a többieket, én is bevetettem magam. Aiden felé futottam, és egy rúgással hátradöntöttem.

- Chrissy! – hangzott újra a nevem, ezúttal az ő szájából. – Nem foglak bántani!

- Persze, és ezt most higgyem is el, nem? – vágtam vissza gúnyosan.

- Kérlek! – próbálkozott, de nem hagytam időt magamnak gondolkozni. Mert akkor valószínűleg meggondolom magam. Ehelyett a kezem már félúton volt felé a levegőben, a szemeimben szúrást éreztem, és az ínyemben is az égő fájdalmat, ami jelezte, hogy a szemfogaim előtörtek. Rámordultam, és kitértem a keze elől, ami az enyémre akart kulcsolódni.

- Hagyd már ezt! Nem kell a színjátszás! Elég volt belőled! – rivalltam rá vadul, mire a tekintete olyan lett, mintha épp most döftem volna gyomorba egy hússzeletelővel. Olyan őszintének és fájdalmasnak tűnt, hogy… nem bírtam. Elszorult a torkom, de előrelöktem magam, neki a mellkasának, és olyan erővel, és gyorsasággal, hogy vele együtt estem… ki az ablakon? Időközben ugyanis a valaha volt szoba szélére kerültünk, közel az ablakokhoz. És máris kint találtam magam a ház mellett, a sötétben. – Szállj le rólam! – kiabáltam, és ellöktem magamtól. Szótlanul felállt, és nem is csinált mást. Mérges pillantásokat lövelltem felé, aztán meghallottam a lépteket…

- Aiden, szerintem magadat is megleped a találékonyságoddal! – hangzott Deucalion hangja a hátam mögül. Felé fordultam. – Elválasztani a többitől? Nem így terveztük, de jobb is!

- Miről beszél maga őrült? – kérdeztem.

- Drága, Chrissy! Ha ismernél, tudnád, hogy nem vagyok őrült. Csupán segíteni szeretnék a fajunkon, hogy fejlődhessen. Hogy a jobbnál jobbak közül is, csak a legjobban legyenek a csúcson. És te most azért vagy itt, hogy megtudjuk, beleillesz-e az elképzeléseimbe. – mondta, mire elöntött a düh.

- Mit képzel, hogy csatlakozom magához? Mert akkor nem normális! És nem vagyok valami kísérleti alany!  - ordítottam rá.

- Csak nyugalom! A nővéred… ő különleges! És el sem tudod képzelni, mennyire vágyom arra, hogy te is az légy! Két iker, aki alakot tud váltani? Hmm… Már csak az a kérdés, hogy te képes vagy-e rá.

- Ugyan már! Hagyjon ki a játékaiból!

- Örülni fogsz, hogy belekerültél, hidd el! Hatalmat adok a kezedbe. Nem kell többé a söpredék közé tartoznod, mint azok ott bent. A nővéredet leszámítva. – Ekkor az ablakkereten kirepült valami hatalmas… Felismertem Ennis-t, amint szembeáll velem. Megborzongtam. – Christine, nem kell többé félned. – próbálkozott még, és én most odakaptam a tekintetem az irányába.

- Én nem félek! – ordítottam rá. – És nem érdekel sem maga, sem más! Hagyjon békén engem, és a családomat! – folytattam, majd előrevetettem magam. Ennis-nek ugrottam, aki elállta az utat Deucalion-höz. Éreztem, ahogy beleütközök. Már az, magában fájt. De karmoltam, ütöttem, rúgtam, ahol értem. Egészen addig, míg megragadta a hajam, és hátrarántott. A földre kerültem, mire lehajolt, és a nyakamhoz kapott. A körmei belevájtak a bőrömbe.

- Ne! – hallatszott a kiáltás. Ennis felkapta a fejét, és én már csak egy villanást láttam, ahogy elterül mellettem. Rajta… Aiden-nel. De aztán úgy lökte le magáról Aiden-t, akár egy zsák krumplit. Ő azonban nem engedte, hogy újra nekem essen, mert belekapott Ennis pólójába, és hátrarántotta. Felugrottam a földről, és már Deucalion-höz rohantam volna, de reccsenést hallottam. Majd Aiden fájdalomkiáltását. Hátrafordultam. A földön térdelt, a keze groteszk szögben mögötte, Ennis fölötte tornyosult, és tovább csavarta a srác kezét.

- Hagyd békén! – visítottam, aztán újra a nagydarab felé vettem az irányt. Szélesen elvigyorodott. Elemelkedtem a földől, aztán ráugrottam… volna, ha nem kap el a torkomnál, és meg nem tart a levegőben, úgy, hogy a lábam sem éri a talajt. Azonnal a nyakamat szorító kézhez kaptam.

- Azt veszem észre, hogy egyik Hale elutasítóbb, mint a másik… Sajnálatos Christine! És az is, hogy a saját falkám ellenem fordul. – Duke sóhajtást hallatott. – Aiden, hát persze. Ez mind… nem a csapatért volt. Hiszen a szerelem erősebb mindennél, nem igaz? – undorító vigyor ült ki az arcára. – De ettől még te sem védheted meg. Sőt… kegyes vagyok hozzád, hiszen követheted… a halálba! – ez parancsként hangzott el a szájából. Ennis szorítása erősödött, és Aiden ordítása hangosabb lett.

- Nem! – sziszegtem a megmaradt levegőmmel, és a kapaszkodás helyett, ami a levegőt jelentette, egyik kezemmel a vállába karmoltam egy mély, csontig hatoló sebet, úgy érzésből, a másik kezem megtalálta a torkát, és a következő dolog az egyre fogyó levegőm mellett az volt, ahogy a karmom átszakítja a légcsövét, meg minden szervét, ami a torkában volt. Hörgés hallatszott, aztán a földön találtam magam, zihálva. Ennis térdre hanyatlott közben, és elengedte Aiden-t. Aztán elterült mellettem, a szemei élettelen és sötétek voltak. Meghalt… Megöltem! Jöttem rá. Aztán belém költözött egy új érzés… Végigkúszott e gerincemen, behatolt mindenhová. Színtiszta erő volt. Máris éreztem, ahogy a szemem megváltozik. Aiden-re pillantottam, aki megrökönyödve nézett rám a csodálkozástól.

- Alfa vagy… - suttogta, amit csak én hallottam volna, ha… Deucalion nem lenne az Alfák Alfája.

- Lássuk mennyit érsz! – mondta, majd elment. Utána akartam ugrani, de aztán Aiden megragadta a karom, és visszarántott.

- Hagyj! – kiáltottam rá, de csak a fejét ingatta. Eközben a másik keze lassan visszaállt a rendes szögbe.

- Nem fogod megöletni magad! – felelte, és kerülte a pillantásom. A szemem vörösen izzott… ebben biztos voltam. Megöltem egy alfát… én is azzá váltam. Most viszont éreztem, hogy visszaáll normális, emberi kékké.

- Segítenem kell nekik! – szálltam vitába.

- Duke most vissza fogja hívni őket. El fognak menni. Senkinek semmi baja… - mondta, és végre felnézett. Mikor nem ráncigáltam tovább, a szorítása enyhült a karomon. Felsóhajtottam.

- Ez remek! – mondtam ridegen. – Jól vagy? – kérdeztem aztán hirtelen.

- Hihetetlen vagy, tudod? – a tekintete belefúródott az enyémbe. – Megöltél egy alfát. Alfa lettél, megmentetted az életemet, és ennyire futja belőle? – kiabált, de aztán visszavette a hangerőt. – Te jól vagy? Istenem, én…

- Te most szépen kirekesztetted magad a „falkádból”. – egészítettem ki.

- Ideje volt már. Nem győzhet állandóan…

- Aiden… Tudom, hogy ez nem ide tartozik, de… Deucalion azt mondta… azt mondta, hogy…

- Deucalion sok mindent mondott, de egy dologban igaza volt. Szeretlek, érted? – vágott a szavamba - Soha nem voltam egy csöpögős fazon, és idáig minden a csapat érdekeiért volt. De amit most tettem… azt kizárólag azért, mert nem engedhetem, hogy bajod essen. Sosem hazudtam neked. Csak minden úgy jött ki, mintha azt tettem volna. Nem tudom, hogy hiszel-e nekem… De tudnod kellett. Fel tudod fogni? – Aiden megszorította a kezem, de ez most gyengéd volt. Kétségbeesetten hinni akartam neki.

- Én… - és a válaszom közepén kivágódott a ház ajtó, és megjelent… mindenki. A szó a torkomra fagyott. Feléjük fordultam. Ott állt Scott, Isaac, a nővérem is, meg… Derek.

- Christine! – szólított.

- Ezt később megbeszéljük! – suttogtam hátra Aiden-nek. Elkaptam a reményteljes pillantást, ami megjelent a szemében, aztán elindultam a többiek irányába. Sok mesélnivalóm volt…

19. fejezet - Catherine

Derek egyedül akart lenni. És ezért senki sem hibáztatta. Szörnyen érezte magát, és amikor azt kérte, hogy hagyjuk magára, mindenki engedelmeskedett. És mindenki máshogy alkalmazkodott a helyzethez. Mivel nemcsak Derek volt kikészülve, hanem a húgom is… és nekem is volt rá okom, felvetettem, hogy elmehetnénk valahová kettesben. Amolyan csajos dolog… Persze nem illet éppen a helyzethez, de muszáj volt valahogy kieresztenünk a gőzt. És Chrissy rögön rávágta, hogy tud egy helyet. Nem mondta el, mi az. Csak, mikor összepakolt minden szükséges dolgot, akkor szólt, hogy üljek be az autóba…

- Mondd már el, hová megyünk! – kérleltem, de hajthatatlan volt. – Jó, akkor azt mondd el, mivel vetted rá Dereket, hogy odaadja a Camaro-t? – kérdeztem inkább.

- Semmivel. Szóltam, hogy elmennénk, és megkértem, hogy adja oda. Ennyi. – rántotta meg a vállát. Aztán elővett egy cigarettát a bőrdzsekije zsebéből. Miután lehúzta az ablakot, rágyújtott. Szívott párat, és az orrom alá dugta.

- Most mit csináljak vele? – kérdeztem. Rám nézett, aztán megforgatta a szemeit.

- Komolyan, Cat? Biztos? – kérdezett vissza. Értetlen grimaszt vágva néztem rá. – Szerinted mi a fasznak adom oda, ha nem azért, hogy szívd? De tényleg! – szisszent fel. Vállvonogatva elvettem tőle a cigit, aztán vonakodva beleszívtam. Nagyot szívtam, és letüdőztem. Vissza kellett fognom magam, hogy ne köhögjem ki a belső szerveim nagy részét.

- Te jó isten! – kiáltottam fel, aztán eltartottam magamtól. – Mi van ebben? – néztem a húgomra, aki elmosolyodott. Ez minimális mértékben felvidított, hiszen rég láttam tőle mosolyt, másrészt viszont aggodalmat keltett bennem.

- Azzal ne is törődj… Csak szívd… - nézett rám meggyőzően.

- Christine, ez fű? – éppen kezdtem volna a korholását, de aztán visszavettem a hangnemből, és meggondoltam magam. Egy alkalom… mi baj származhat belőle? Hiszen annyi minden történt… ennyi nekünk is kijár, nem igaz? Mikor nem tettem hozzá semmit, a húgom rám mosolygott, és én cinkosul visszamosolyogtam.

Beacon Hills határánál aztán meggyújtottuk a második szálat. Kiértünk a városból, és minden annyira, de annyira csendes és békés lett. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a fű hatása-e, de mintha eltűntek volna a rossz dolgok. Öt perc múlva Chrissy lehajtott az autópályáról, és hamarosan egy erdei úton találtuk magunkat. Aztán az út egy tisztásban teljesedett ki, ami körülbelül akkora lehetett, mint Derek házának az alapja. A húgom kiugrott az autóból, és a csomagtartóhoz ment, hogy pakolásszon. Nekem ilyen eszembe sem jutott abban a pillanatban. Inkább feltekertem a hangerőt a rádión, és táncolni kezdtem a ritmusra ültömben. Chrissy kénytelen volt egyedül összeállítani a sátrat. Addig én hasznosabban töltöttem el az időmet. Többek között visszabeszéltem a hangoknak, amik sugdostak nekem mindenfélét, meg a hirtelen szivárványszínűre változó tájon nevetgéltem. Rég besötétedett már, mikor hajlandó voltam abbahagyni a zene bömböltetését, és bedőltem a sátorba…

Másnap reggel, – már ha a délután fél kettő hívható reggelnek – amikor felkeltem, már egyedül voltam a sátorba, és hasogatott a fejem. Kimásztam a sátorból, és körbenéztem. A világ újra normális színben pompázott a felkelő nap fényében. Harmat csillogott a füvön. Már nem hallottam a tegnapi beszélgetőtársaimat a fejemben, helyette a madarak csiripelése töltött be mindent. Mikor észrevettem a húgomat, ahogy a fűben fekszik a sátor közelében, elindultam elé, majd melléfeküdtem.

- Jobban vagy már? – kérdezte, miközben a kék eget kémlelte. A szeme ettől szintén kékebbnek tűnt. És is felnéztem a lassan úszó felhőkre.

- Ezt hogy érted? – tudakoltam.

- A tegnapi fű… Általában onnan tudom, mikor jár le a hatása, hogy minden elmúlik, ami a melléhatása… Tudod! A színek, meg hangok kavalkádja után például a fejfájás, meg hasonlók. – magyarázta.

- Még fáj a fejem. De hogyhogy, minden elmúlik?

- Vérfarkasok vagyunk! Gyorsan regenerálódunk. Épp ezért a drogok nem olyan hatással vannak ránk, mint másra, ezt kitapasztaltam. Amint mérgezni kezdene, vagy maradandó károsodást okozna, az egész, akár egy nyílt seb, begyógyul, és mintha nem is szívtál volna… - fejtette ki bővebben. Bólintottam, bár nem látta.

- Szerinted biztos jól tettük, hogy eljöttünk, ahelyett, hogy Derek mellett lennénk? – kérdeztem inkább, más irányba terelve a beszélgetést.

- Tudod, hogy milyen! És szerintem kijárt ez neki. Megérdemli, hogy ne zavarogjunk körülötte. Én is ezt akarnám. – felelte.

- Mikor lettem én a kérdező, és te az, aki a válaszokat adja? – felé, fordultam, és ő pedig tükrözte a mozdulatot. Felhúzva a jobb szemöldökét, elmosolyodott.

- Amióta rávettelek, hogy elszívd a füvemet tegnap! – válaszolta határozottan.

- Szemét vagy! – nyugtáztam. Pár percnyi csönd következett. – Honnan jött az ötlet, hogy ide jöjjünk? – erre felsóhajtott. Azt hittem, ez lesz minden reakciója, de aztán beszélni kezdett.

- Egyszer Aiden-nel… Szóval, egyszer baromságból versenyeztünk, és az erdőben… Tudod, amolyan farkasos dolgokat csináltunk. És ide lyukadtunk ki. Még akkor találta, mikor idejöttek. És szándékosan hozott ide, hogy megmutathassa. – ezután szintén szünet következett. – Chh! Tessék, megint itt tartunk! Ráadásul ez most olyan, mint valami rossz Bella-Edward izé, a Twilight-ból! Nem hiszem el! – csattan föl. Muszáj volt nevetnem.

- Oké, hagyjuk, jó? – mondtam aztán, látva, hogy elkomorult az arca.

- Rendben. – egyezett bele. – Inkább mesélj valamit. Veletek mi van? – kérdezte aztán. Most én cseréltem arckifejezést. – Mi az? – vette észre egyből.

- Nincs olyan, hogy „mi”. – feleltem. – Stiles… neki még van egy kis problémája az elengedéssel, vagy a feledéssel, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy most… szünetelünk, vagy hasonló. – jegyeztem meg, és visszatértem a kék ég bámulásához.

- Cat, és ezt csak így mondod? – támaszkodott fel Chrissy.

- Miért, hogy mondjam? – kérdeztem, és én is feltámaszkodtam.

- Hát több tűzzel! Most komolyan! Szereted, nem? – meg sem várva a válaszom, folytatta. – És ő is téged! Nem tudom, mi történt köztetek, de nem látom a problémát! Nincs probléma, csak megoldás! – lökött oldalba. Már éppen mesélni kezdtem volna a történtekről, amikor telefoncsörgés hallatszott a sátor felől. Chrissy felpattant, és eltűnt a sátor belsejében. Kifelé már úgy ugrott ki, mintha ágyúból lőtték volna.

- Mi az? Mi történt? – vontam kérdőre.

- Cat, Isaac hívott! Baj van! – hadarta el. A szeme rémülettől csillogtak.

- Milyen baj? – ugrottam talpra.

- Megint! Deucalion elfogta Derek-et. Isaac szerint sebezhető volt, és mivel nem hajlott az Alfák ajánlatára, meg akarják ölni! – hadart tovább.

- Úgy tudtam, hogy történni fog valami! Éreztem! Siessünk! – feleltem, és kapkodni kezdtem a cuccainkat, majd bedobáltam a kocsiba, aztán Chrissy gázt adott, és a Camaro kifarolt a tisztásról.