II. rész 3 . fejezet

Finn Hargrave

Már egy teljes hete a város közelében voltam. Az iskola körül szoktam tengődni, mert tudtam, hogy akit keresek, oda jár. Aznap este különösen közel merészkedtem, hiszen senki sem foglalkozott velem. Október 31-e, azaz Halloween éjjele volt. Megálltam a Beacon Hills Középiskola feliratú tábla előtt. Éppen akkor érkeztem, amikor egy lány rohant oda a bejárat előtt heverő srác elé, majd kiabálva futott be az épületbe. Vártam. A zene és a zaj alábbhagyott, és most dobogó lábak hangja töltötte be a hallószerveimet. Majd meg is jelentek a kiözönlő emberek. Az élükön… vele!

- Ne álljátok ilyen szorosan körül! – utasította a sötétbarna hajú lány a többieket. Aztán letérdelt, és megfogta a földön heverő srác csuklóját. – Van pulzusa! De alig! Hívtátok a mentőket? – nézett körbe.

- Igen, nem sokára ideérnek! – lépett elő a tömegből egy sötét hajú srác. A lány bólintott, és a szőke hajú lány felé fordult, aki rátalált az eszméletlen fiúra.

- Nyugodj meg! Minden rendben lesz. – állt fel, és bíztatásképp megfogta a vállát. Amaz bólintott, de aztán megszólalt egy újabb hang.

- Catherine! – jelent meg a többi embert félrelökve az útjából egy újabb lány. – Catherine… Catherine Hale. Annyi idő után végre rátaláltam. Catherine odafordult a húgához, aki közben elé ért. Őt is felismertem.

- Mi az, Chrissy? – vonta őt kérdőre.

- Beszélnünk kell… Négyszemközt! – nézett körbe, a többiekre.

- Nem igazán alkalmas… - ingatta meg a fejét Catherine.

- Szerintem ezt hallanod kéne! – lépett Christine mellé egy magas srác.

- Jó! – egyezett bele kelletlenül Catherine. Átverekedték magukat a tömegen, és felém tartottak. Gyorsan a tábla mögé húzódtam. Tőlem körülbelül tíz méterre álltak meg.

- Az öltözőben van egy lány. – kezdte Christine.

- És mit csináljak vele? – kérdezte meglepetten Catherine.

- Halott. – egészítette ki a húga.

- Mi van? Mi az, hogy halott? – hökkent meg Cat.

- Az van, hogy Kali itt járt, és… - magyarázkodott Christine, de a srác, aki követte őket, félbeszakította.

- Várj! – mondta, aztán hallottam, és valaki máris megfogta a vállamat, majd felrántott a helyemről. – Ki vagy, és mit keresel itt? – kérdezte a srác egyenesen a szemembe nézve. Magasabb volt nálam, és izmosabb is. Eközben a két lány is odajött. Catherine-re néztem.

- Felelj, ha kérdezek valamit! – rántott rajtam egyet a fiú.

- Téged… téged ismerlek! – ködösült el Catherine tekintete. – Aiden engedd el! – szólt a fiúra, aki azonnal el is engedett. – Hívtátok a rendőrséget? – erre Christine bólintott. – Akkor várjátok meg, míg ideérnek, és vezessétek el őket a… lányig. Nekem van egy kis dolgom. – mondta aztán. A másik kettő bólintott, és otthagytak engem Catherine-el.

- Megtaláltalak! – nyögtem ki. A szemünk egy magasságba volt. Mélyen belenéztem a régen látott kék szemekbe.

- Mi a francnak jöttél? Mit keresel itt? Én… - elakadt a szava.

- Emlékszel rám. Ez jó. Én is emlékszem rád. Meg kellett találnom téged! – vágtam rá azonnal.

- Minek? – vont kérdőre.

- Mert… Mert felszabadítottál. Két éve…

- Tudom mikor volt! – szakított félbe dühösen.

- Akkor… véget vetettél a szenvedésnek. Megölted Luke-ot.  De elmentél. Nem volt alfánk, és semmi sem volt rendjén. Tudtam, hogy meg kell találnom téged. A megmentőnket.

- Nem mentettem én meg senkit! – rázta meg a fejét dühösen.

- Láttam, amikor átalakultál. Catherine, én voltam az, aki végignézte. Nekem mondtad, hogy ne merjünk utánad menni, mikor elviharzottál. Láttam, hogy aztán átalakulsz, és tudtam, hogy… különleges vagy.

- Attól, hogy megöltem az alfátokat, nem kötelességem a falka élére állni. És nem is fogok. – nézett félre.

- Már mindegy is. A falka több részre oszlott. Omegák lettünk egy vezető nélkül. De én mindenfelé kerestelek már… - áradoztam.

- Ez beteges! – reagált rá. – A legjobb, ha eltűnsz innen! – lépett egyet hátra. – Igen! Tűnj el innen, a városból Finn Hargrave! – fordított hátat. De ennél fontosabb volt, hogy emlékszik a nevemre. Emlékezett a nevemre! Utána léptem, és megragadtam a karját.

- Engedj el! – nézett rám csodálkozva, viszont én nem tettem. – Finn, engedj el, mert különben megbánod! – fenyegetett. Hirtelen egy srác tűnt elő mögüle.

- Valami baj van? – kérdezte miközben sietős léptekkel közeledett. Catherine a kezét szorító kezemre meredt, majd rám. Mintha felébredtem volna, hirtelen elengedtem.

- Nem, semmi. Nincs semmi baj, Stiles. – mondta, és már a fiúhoz is fordult. – Jobban teszed, ha hallgatsz rám. – nézett rám még búcsúzóul, majd elindultak vissza a tömeg felé. Én azonban tovább álltam ott, és néztem a távolodó alakját. Aztán megérkezett a mentőkocsi, és a rendőri kíséret, mire jobbnak láttam lelépni. Elrohantam, és belevesztem az erdőbe. Miközben futottam a fák között, eltökéltem, hogy nem megyek el. Most, hogy megtaláltam Catherine Hale-t, nem megyek el. 

II.rész 2 .fejezet

Aiden

Az iskolában már javában folyt a buli. A társaságunk ellepte az egyik kis sarkot, majd a lányok összedolgozva táncolni hívtak minket. Furcsa dolog engem is Scott-ék közé sorolni, de Chrissy ragaszkodott ehhez. Már éppen beadtam volna a derekam, és indultam is felé, hogy táncoljunk, mikor olyan érzésem támadt, mintha nézne valaki. Mikor hátrafordultam, Ethan-nel találkozott a tekintetem. Visszapillantottam Christine-re, és azt mondtam:

- Egy pillanat az egész. Mindjárt jövök. – nem mondtam hangosan, de tudom, hogy hallotta. Válaszul bólintott, én pedig elindultam a tornateremben a lelátók felé, aminek a tetején Ethan állt és várt rám.

- Mit akarsz? – kérdeztem tőle.

- Aiden, nem értelek. – válaszolta homlokráncolva.

- Én sem értelek téged… - jegyeztem meg, de nem reagált rá, inkább folytatta.

- Régebben folyton… én voltam az, aki bizonytalan volta dolgokban, és te mondtad mindig, mit kell tennünk a célunk érdekében.

- Én nem vagyok bizonytalan. Pontosan tudom, mit csinálok. Ellenben te nem tudom, mit keresel még mindig Deucalion mellett.

- Azt, amiért csatlakoztunk hozzájuk még a legelején. Én nem leszek többé egyedül. És nemrég még te is így vallottad. Mi történt veled? – ösztönösen a tömeget kémleltem, Chrissy után kutatva. Ethan pillantása követte az enyémet. Most mindketten a feketébe öltözött lányt néztük, aki a tömeg szélén áll, és egy mosollyal az arcán, felhúzva a szemöldökét visszatekint ránk. – Aiden, miatta… te soha nem engedted volna nekem, hogy ilyen miatt elmenjek. – ingatta meg a fejét.

- Tévedtem. – feleltem. – Belátom, hogy többször igazad volt. De nem csak eljöttem. Duke konkrétan elküldött. – helyesbítettem. – Gyere el. Költözz hozzám. Akár a régi időkben.

- Duke és Kali soha nem engedné meg. – rázta meg a fejét. – Megölnének.

- Engem sem öltek meg… - érveltem.

- De akartak. És nekem nincs senki, aki megmentene abban a pillanatban… - mondta, ezzel Chrissy-re utalva. – Teljesen mindegy. Egyébként sem ezért jöttem. Csak szólnom kell, hogy a lányok ideje fogy. Vészesen. És igazából ezt nem kéne elmondanom, de a testvérem vagy, ezért figyelmeztetlek, hogy itt én vagyok az elterelés. A helyetekben vigyáznék. – mondta, de már hátat is fordított, és mielőtt szólhattam volna hozzá valamit, eltűnt az emberek forgatagában. Zavartan mentem vissza Chrissy-hez.

- Minden oké? – kérdezte, amint odaértem.

- Nem tudom. – feleltem homlokráncolva. Christine elhúzta a száját, majd megfogta a karom, és mindenesetre bevonszolt magával a táncolók tömegébe.

Christine

Minden jól ment. Semmi furcsa nem is történt, azt leszámítva, hogy Ethan beszélt Aiden-nel arról, hogy nem sok időnk van. Viszont nemsokára rájöttem, hogy minden másodpercek alatt széthullhat.

- Segítség! Valaki segítsen! – hangzott egy sikoltás a zeneszámváltás közötti pár másodperces csöndben. De aztán a zene helyett, csönd maradt, és a hang újra felkiáltott. – Segítsetek! Hívjátok a mentőket? – most már láttam is a hang tulajdonosát. A lány kétségbeesetten futott a tömeg közepe felé.

- Mi történt? – ez a nővérem volt. Aggodalmasan fogta meg a szőkésbarna hajú lány felkarját.

- A barátom… a bejáratnál. Valaki leütötte, és sok a vér, és… és… - könnyes szemekkel pislogott Cat-re, aki elhűlve hallgatta. Aztán mindenki elindult kifelé, miközben Scott tárcsázta a mentőket. Én is elindultam, megragadva Aiden-t, és a többiekhez csapódtam. A lány vezette őket, Cat pedig szorosan a nyomában haladt a tömeg élén. Aztán Aiden megtorpant, pont mikor én megszólaltam.

- Érzed ezt? – álltam meg én is, és mély levegőt vettem, amivel a fémes szagot is megéreztem.

- Igen. Vér. De nem onnan jön. – nézett Aiden a távolodó emberseregre. – Gyere! – húzott magával a tornaterem hátulja felé, arra amerre az öltözőkbe lehet jutni. Mindenfelé fekete ideiglenes falak voltak állítva, töklámpások, és pókhálók. Mindenféle kicsit sem ijesztő, de annak szánt dolog. Egészen addig a tócsáig, ami egyre csak terjedt a lányöltöző ajtajánál. Az ajtó zárva volt, de belülről matatás hallatszott.

- Várj itt! – suttogta Aiden, és elengedte a kezem, majd előrelépett, és kinyitotta az ajtót, majd belépett. Lassan haladt előre. Elnéztem mellette, és már láttam is a hátán fekvő testet, aki körül terebélyes vérfolt áztatta a talajt. Valami megmozdult a szemközti sarokban, Aiden pedig utána vetette magát. Eközben én nem hallgatva rá, a halott lányhoz siettem. Egészen olyan volt, mintha művér lett volna. De sajnos nem az volt. Már nem volt pulzusa. A fejéből is szivárgott a vér, de a hasán egy szabályos lyuk keletkezett. Aiden-t kerestem a tekintetemmel, de nem csak ő volt ott. Vele szemben Kali állt, véres karokkal, és éppen farkasszemet néztek.

- Megmondtam, hogy odakint várj! – hallottam Aiden-t. Szóra nyitottam a szám, de Kali beelőzött.

- Mit játszod itt a lovagot? A kis szuka tud vigyázni magára… megölte Ennis-t, rémlik? A társunkat! – förmedt rá. – És egyébként is… nem hozzád jöttem. – vett vissza a hangerőből. – Hanem a két Hale-hez. Jó lenne határozni végre! Deucalion nem vár örökké. És én sem. – tette hozzá, és elszakítva a szemkontaktust, most rám pillantott. Aztán elindult az irányomba. Aiden rögtön lépett egyet felém.

- Ó nyugi! – kacagott fel a nő. – Nem bántom. Egyelőre! – jegyezte meg, majd távozott. Ketten maradtunk.

- Jobb lesz, ha szólunk a többieknek. – találtam meg a hangom, ami időközben valahogy elnémult. – És a rendőrségnek is… - pillantottam a földön fekvő lányra. 

II. rész 1.fejezet

Christine

Az őszi szél az arcomba csapott, a hajamat csapkodva mögöttem. Szorosan lehunytam a szemem, és a kezeimmel most engedtem a szorításból… amivel Aiden derekát szorítottam. Széttártam a karomat, és erősen kellett tartanom magam, ha nem akartam leesni.

- Hé, lehet, hogy erős vagy, de halhatatlan nem! – kiáltott hátra Aiden kis idő múltán. Nevetve újra átkaroltam.

- Nem is értem, miért nem ajánlottad fel a bukósisakot… - mondtam túlkiabálva a suhanó légáramlatot.

- Én mondtam, hogy vedd fel, és te voltál az, aki erősködött, hogy nem kell neked. Szóval csitt! – rótt meg, de tudtam, hogy közben mosolyog.

- Úgy sem lesz baj! – mondtam neki. Megrázta a fejét, és újra az aszfaltozott út kötötte le a figyelmét. A motor kétszázhetven kilométer per órával száguldott, így valószínűleg jóval leelőzve a többieket odaértünk az iskolához. Hogy pontosítsak, tíz percet rájuk vertünk. Csak aztán érkezett meg Cat Stiles-al, meg Isaac-kel a terepjáróval, és Scott a zöld cross motorral, milyen meglepő, Allisonnal maga mögött. Még mindig nem igazodta ki rajtuk. És végül begördül egy Porsche is a járműveink mellé. Lydia pattant ki belőle, aztán belekarolt Jackson-ba.

- Haver, én azt hittem, a Porsche gyors… - jegyezte meg Scott.

- Hát, a kocsi az is, de ismerek valakit, aki kevésbé… - felelte, és lenézett Lydiára. A lány, mikor felnézett, hogy szúrós pillantást vethessen rá, Jackson ezt előre látva gyors csókot nyomott a lány szája sarkába, ki ettől rögtön felvidult. Hogy Lydia mennyivel normálisabb volt, most hogy visszakapta a srácot… Mindig elcsodálkoztam rajta, bár ő és én, nos, sosem leszünk legjobb barátnők.

- Nem is értem! Nem az a lényeg, hogy minél jobban úgy nézzünk ki, mint a csövesek? – kérdezte Allison, miközben a haját igazgatta.

- Ó, de igen. Viszont nézhetünk ki stílusosan is szakadtnak! – oktatta ki őt Lydia. Ezen nevettünk egy jót, aztán a bejárat felé indultunk, mindenki a párjába karoltan.

- Ez komolyan nem fair! – nyögött fel Isaac. – Igazságtalanság! – nézett körbe maga körül.

- Na igen, szerintem is felszedhetnél valakit! – szóltam oda neki. Erre Stiles is rákontrázott, és el is kezdődött a beszélgetésük. Miközben mi a bejárat felé tartottunk, én elmélyedtem a gondolataimban. Miután először átalakultam, csak vártam, mikor bukkan fel Deucalion és követeli, hogy csatlakozzam hozzájuk Catherine-el. De semmi sem történt. Aiden szerint arra várt, hogy önként menjünk hozzá. Szerintünk meg arra nyugodtan várhat csak! Mostanság több időt töltöttem vele együtt, hiszen végül is ha szigorúan vesszük, már nem tartozik az Alfák közé. Deucalion melegebb éghajlatra küldte, míg el nem gondolkozik a tettein. Szépen szólva már nem szívesen látott személy. Egy kis lakást vett ki, ott lakik, ki tudja meddig. Ő és Ethan kerülik egymást a suliban is. És bár a többiek a csapatból nincsenek oda érte, ragaszkodtam hozzá, hogy néha együtt legyenek. Ez amolyan megszoksz vagy megszöksz dolog. Eddig mindenki szokni próbál hozzá. Segített, hogyan irányíthatom ezt az egészet, mondjuk nem mintha a többiek nem segítettek volna. Elmagyarázta milyen az, ha az embernek falkája van, és megjegyezném, egyre jobban csábít a gondolat. Viszont most az elmélkedésemből kiszakított egy hang… A hanghoz tartozó srác a bejárat előtt állt, kezében egy irattartóval, kb. százhetvenöt centi magas lehetett, sötétbarna hajjal, és csokoládébarna szemekkel.

Tyson Murphy

- Üdv, a beacon hills-i középiskolások Halloween buliján. Bár hozzáteszem, az edző, meg a tanárok a „bál” szót részesítik előnyben, de kit akarunk becsapni, nem igaz? - vigyorogtam az előttem álló csoportra.  – Ha lehet, kérhetem a neveteket? – kérdeztem aztán.

- Ne már, Tyson! Tudod a nevünket! – szólalt meg hátulról egy srác. Fel is ismertem. Együtt játszottunk a lacrosse csapatban. Ahogy a jelenlévők közül három másik sráccal is.

- Szevasz 24-es! – biccentettem Stiles Stilinski felé. Ettől elfintorodott – Jó, kipipálva. 14-es, 11-es, - pillantottam Isaac Lahey-re meg Scott McCall-ra, majd a tekintetem továbbsiklott…

- Meg 37-es! A csapatkapitány, rémlik? – lépett előre Jackson. Bárgyú mosolyt erőltettem magamra. – Csak engedj be minket… Úgyis tudod, kik vagyunk. - forgatta meg a szemeit. – 55-ös. – nevezett meg a lacrosse-mezem számának alapján, ahogy én tettem velük. – Oké, menjetek. – mondtam, aztán félreálltam.

- Kösz! – lépett el mellettem Christine Hale, az oldalán az egyik ikergyerekkel. Nyilván Aiden-nel. Aztán Stiles, oldalán Catherine Hale-el, majd Isaac, és végül Jackson Lydia Martinnal. Sóhajtozva kipipáltam a neveiket, aztán újra egyedül maradtam. Hallgattam a feketével és foszforeszkáló színekkel, meg műpókhálóval meg vérrel, és gumidenevérekkel feldíszített iskolából kiszűrődő zenét. Egészen addig, amíg meg nem jelent egy nő a semmiből. Egyenesen el akart menni mellettem, de megállítottam.

- Elnézést hölgyem, de a nevét kérném, ha szabadna… - tartottam szóval, mialatt végigmértem. A nő visszalépett egyet, aztán rám nézett. A szemei vörösek voltak. Igazán élethű kontaktlencse volt… Nem viselt cipőt… a körmei hegyesek, és hosszúak voltak a lábán, pont, ahogy a kezein is. Már épp megjegyeztem volna, hogy jó jelmez, de akkor oldalra billentette a fejét, és ő is végigmért engem.

- Bocs drágám, nem tudom ki vagy, de nem is érdekel! Engedj be! – közölte aztán egy grimaszt vágva.

- Megtenném, de előírás, hogy nem engedhetek be olyat, akinek nincsen a listán a neve… - magyaráztam volna, mire egy vigyor ült ki az arcára, amitől kirázott a hideg. A fogai… a fogai is hegyesek voltak. Csak műfogak… nyugtattam magam.

- Akkor sajnos gondoskodnom kell róla, hogy ne okozz fennakadást! – felelte, és megragadta a nyakam… csak úgy. A szorítása erős volt, és levegőért kapkodtam… főleg, amikor egy kézzel tartva csak úgy felkent a falra. Pedig nem voltam éppen kistermetű.

- Ez… Tegyen le. – nyögtem.

- Fontosabb dolgom is van nekem annál, mint hogy veled szórakozzak… ne vedd sértésnek! – tette hozzá, majd elemelt a faltól, a lában húsz centivel a föld fölött lógott. Aztán újra nekivágott, és hallottam egy reccsenést, ami a fejem lehetett, mert utána a földre dobott, akár egy rongybabát, és előttem meg elsötétült a világ. Azt még ki sikerült vennem, hogy a nő szépen, és nyugodtan, mintha mi sem történt volna, besétál az épületbe.

Új Trailer...!

Sziasztok, most nem új résszel jöttem. :P

Bejelentenivalóm van. 

Az INSANITY eredetileg 22 fejezetből állt, amit mint tudjátok, már feltettem.
Viszont... Sokak örömére/bánatára, vettem a bátorságot, és tovább is írtam. Olyan nagy hévvel,

hogy az INSANITY 2 névre keresztelt rész 25 fejezetes lett. 

Úgyhogy apránként felteszem őket, mondjuk heti két alkalommal.

És mivel azért vannak változások, elhoztam a trailer-t is, videó formájában:

És nem utolsó sorban el szeretném mondani, hogy mostantól a fejezeteken belül több szemszög váltakozik, ezért a fejezetcímek a II. rész XY fejezet címet viselik majd.
Remélem, érthetően magyaráztam. :')

Pusz, M.R.B.