17. fejezet - Catherine

Halvány fény sütött be az ablakon. A szoba félhomályban derengett. Csakhogy nem az én szobám volt. Mellettem, vagyis félig inkább alattam Stiles egyenletes légzése ráébresztett, hol is vagyok, és hogy mi történt. Azonnal felpattantam, és jobbnak láttam, ha elhúzom a csíkot. A ruhám, és a cipőm nem engedte, hogy a sietős gyaloglásnál gyorsabban haladjak, de hét előtt otthon voltam. Végiggondoltam a dolgokat. Az alkohol nem segített, mindenre emlékeztem. A ködös mondatokra is, hogy Stiles azt ígérte, idővel jobb lesz. Nagyot sóhajtva mentem be a szobámba, és ledőltem az ágyra. Nem akartam, de a fáradság, és a másnaposság alvásra késztetett. Mikor délután kettőkor magamhoz tértem, és kitántorogtam a konyhába, Peterrel találtam szembe magam.

- Atyám! Azt hittem üres a ház! – kiáltott fel, ahogy megjelentem mögötte. A tegnapi ruhám volt rajtam, ami rendesen gyűrött volt, a hajam kibomlott a lófarokból, a sminkem valószínűleg elkenődött…

- Nem is gondoltam, hogy vallásos vagy! – jegyeztem meg. – Tudod, az utóbbi időben viszont észrevettem, hogy hívő vagy…

- Nagyon vicces… - felelte tettetett vidámsággal. – Iskolában kéne lenned, ugye tudod? – kérdezte, majd felhúzva a szemöldökét végigmért.

- Na, ne! – válaszoltam megjátszott meglepődöttséggel. – Tudom. De… egy, te nem vagy az apám. És, kettő, az utóbbi időben nem én vagyok az egyedüli, aki hanyagolja. – rántottam meg a vállam.

- Nekem végül is mindegy! – mondta, majd sarkon fordult, hogy távozzon. – Ó, de átöltöznék,meg lezuhanyoznék a helyedben, mielőtt Derek megjön, mert úgy nézel ki, mint egy k… - megpördültem, és éles pillantást vetett rá.

- Ne! Nem vagyok kíváncsi a véleményedre. – állítottam le. Maga elé emelte a kezeit.

- Oké, de én szóltam. – felelte könnyedén, majd lelépett. Nagyot sóhajtva megfogadtam a tanácsát, és vettem egy forró fürdőt. Aztán felöltőztem. Derek négy körül jöhetett meg. Idegesnek és feszültnek tűnt.

- Mi a baj? – kérdeztem rögtön, amint láttam, hogy kapkodva a kocsi kulcsért nyúl.

- Annyira tudtam! – tört ki belőle.

- Derek, mi történt? – pánikoltam be.

- Azok a… - itt visszafogta magát. – Az Alfák elfogták Chrissy-t. – közölte, de közben a telefonját nyomkodta.

- Várj, várj, várj! Mi az, hogy elfogták? Náluk lakik! – mondtam idegesen.

- Igen, de idáig nem csináltak semmit. Most viszont… Cat, bántják, és kész. – nézett fel hirtelen.

- Ezt honnan veszed? – kérdeztem tőle. Odadobta a telefont. Egy üzenet volt megnyitva, ismeretlen feladótól.

- Bajban vagyok. Bezártak a Hale-ház pincéjébe. Segíts. C. – olvastam fel hangosan. – Oké, ez elég egyértelmű. – dobtam vissza a készüléket. – De Derek, mi van, ha ez csapda.

- Tudom, hogy ez csapda. – közölte. – Ezért viszek erősítést. – tette hozzá, és már el is indult. Pár pillanatig csak álltam, de aztán utána futottam, és bevágódtam mellé a kocsiba. Percek múlva már a régi családi házunk előtt álltunk, majd nem sokra rá megjött Isaac és Boyd is, Scott-tal együtt.

- És most? – tudakolta Isaac.

- Bemegyünk. – felelte a bátyám határozottan. A házban csend volt. - Deucalion! – kiáltotta el magát Derek, mire ütemes koppanások hallatszottak a lépcső tetejéről. Aztán megjelent a vak Alfa, és mosolyogva nézett le ránk… vagyis… fordult felénk, mivel nem láthatott. – Hol van a húgom? – mennydörögte.

- Ó, Derek Hale. Milyen türelmetlen vagy. Velem ellentétben, ugyanis én régóta várok már terád. De nem sok hajlandóságot mutatsz. Épp itt lenne már az ideje…

- Minek? Nem fogom azt tenni, amit mondasz! Felejtsd el. Hol a húgom? – kiáltott megint.

- Biztos helyen. Derek… sajnálatos. Igen sajnálatos. De te és én… túlerővel néznék szembe. Hoztam hát egy kis segítséget én is! – mondta higgadt mosollyal a képén, amit legszívesebben egy jobb horoggal töröltem volna le onnan. De nem sok időm maradt ezen gondolkozni, mert Megjelent Kali, meg Ennis. Aztán az egyik oldalamon Ethan, a másikon Aiden lépett be, bár ő vonakodva. Legalábbis úgy tűnt. Mérges pillantást lövelltem felé.

- Ne engedd, hogy egymás közelébe menjenek. Össze tudnak olvadni… - hallottam meg Scott suttogását a fülem mellett. Elszántan Aiden felé fordultam. Eközben Kali Dereknek esett. Ethan morogva megindult Isaac felé, aki elállta az útját. Boyd meg Ennis-re támadt, Scott kénytelen volt kisegíteni. Aiden csak állt, és nem csinált semmit. Az arcán ezernyi érzelem futott át. Felpillantott Deucalion irányába, aztán hirtelen előrelépett. Vicsorral fogadtam, de csak megragadta a karom, és kirántott a „harcmezőről”.

- Mi a francot csinálsz? – kiáltottam, de aztán észrevettem, hogy a pincelejáróhoz vezet.

- Siess! – mondta, és már lent is találtam magam. Meghallottam Chrissy kétségbeesett nyögéseit. Egy bezárt ajtó mögül jöttek, de aztán Aiden egy jól irányított rúgással megszabadította az ajtót a zárjától. Odabent hideg kőfalak voltak, és a szoba berendezését két acélrúd alkotta, amik mélyen beleékelődtek a mennyezetbe és a padlóba is. Újnak látszottak. És a két rúd tövébe csúszva ott volt a húgom, mindkét keze egy-egy csőhöz bilincselve.

- Catherine? – nézett fel, mikor berontottunk.

- Chrissy! – rohanta oda hozzá. A szemei acélkéken ragyogtak, az arcát könnyek csíkozták. Feszegetni kezdtem a bilincseit, amik véres nyomot hagytak a csuklóján, de hiába.

- És ezzel mit akarsz kezdeni? – fordultam mérgesen a szótlan Aiden felé, aki csak a húgomat bámulta. A tekintete, ahogy ránézett, szinte meghatott. Szinte. Durván meglöktem, mire, mint aki feleszmél, kutatni kezdett a farzsebében, és egy kicsi kulcsot rántott elő. Aztán eltolt az útból, és kinyitotta Christine bilincseit. Ő a csuklóit kezdte dörzsölni, amint felállt. Én meg rögtön megöleltem. Visszaölelt. Aztán eltolt, és keményen Aiden-re nézett.

- Tudod, tévedtem. Azt hiszem, már nem érdekelnek az okaid. Az ellenségeim már ugyanazok, mint Derek ellenségei. – mondta neki, bár fogalmam sem volt, miről beszél, de ettől Aiden olyan volt… mintha eltört volna benne valami.

- Christine, én nem tudtam… - próbálta kétségbeesetten javítani a helyzetét, de a húgom kegyetlenül nézett rá továbbra is.

- Nem érdekelnek a kifogásaid. Minden direkt volt, igaz? Minden csak hazugság volt? Mert akkor gratulálok, élethűre sikerült… nem érdekelnek a kifogások, és te sem érdekelsz többé.  – azzal otthagyta Aiden-t, és kiviharzott. Utána siettem, de az, amit megláttunk, mikor felértünk, szörnyű volt. Az Alfák már nem voltak ott. Helyettük azonban Scott Isaac és Derek állt körül egy… holttestet. Ami Boyd-hoz tartozott.

- Mi a… - elakadt a szavam. Christine és én odarohantunk. a többiekhez.  – Derek mi történt? – faggattam a bátyám, aki Boyd mellett térdelt.

- Nem... én nem… - a hangja remegett. – Meghalt… Megöltem… - kétségbeesett arccal fordult felénk. Chrissy mellé térdelt, és átölelte.

- Az egész… az én hibám, nem a tiéd! – mondta, és elsírta magát. Derek átkarolta, és közben valamerre a lábaim felé meredt a semmibe. Az ujjai vértől csillogtak. Boyd vérétől. Ezután komorrá változott a hangulat. Derek betette a kocsiba Boyd-ot, és elhajtott. Scott azt mondta, eltemeti. Erica mellé. Mi négyen pedig lassan elindultunk. Előbb hazaértünk, mint Derek. Chrissy volt a legrosszabb állapotban. A fejébe vette, hogy minden az ő hibája, és tudtam, hogy eleve szar hangulata van Aiden miatt, mert átverte őt. Amint hazaértünk, bezárkózott a szobájába. Nem engedett be minket. Csak azt hallottam, hogy sír.

16. fejezet - Stiles

Minden olyan volt, mint a vihar előtti csend. Egész nap nem hallottam semmit Catherine felől. A mobilját kikapcsolta, nem válaszolt sem az üzeneteimre, sem a hívásaimra. Iskola után, mikor hazamentem, Derek azt mondta, hazament, majd elviharzott otthonról. Már este lehetett, amikor valaki rákönyökölt a csengőnkre. Egyedül voltam otthon. Mikor ajtót nyitottam, csak egy fekete villanást láttam, aztán Cat ajkait éreztem az enyémen. Követelőző, éhes csókok voltak. A szájának narancs íze volt… Keverve valamivel, amiről először nem esett le, hogy mi az. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. De aztán finoman eltoltam magamtól.

- Cat, mit keresel te itt? – kérdeztem. Kuncogni kezdett. A szemei nem voltak tiszták. Alkohol. Ezt éreztem. – Jól vagy? Ittál. – ez már nem kérdés volt. Tovább kuncogott. – Mennyit?

- Csak egy icipicit! – felelte pajkosan, aztán hozzám bújt, akár egy kiscica. A helyes válasz valószínűleg inkább a vödör és kád mérték között lehetett az „icipici” helyett.

- Na, gyere! – sóhajtva, szorosan átkaroltam, és öt perc vesződés után felsegítettem a lépcsőn, majd magunkra zártam a szobám ajtaját. Óvintézkedés, ha netán apám előbb hazaérne, bár kétlem, hogy ma itthon aludna. Nagy valószínűséggel az őrsön éjszakázik. – Fel kell hívnunk Dereket! – mondtam, mikor leültettem az ágyra. Csak most volt alkalmam jobban szemügyre venni Cat-et. Egy szűk, testhezálló fekete ruha volt rajta, olyan, amit inkább Chrissy-n képzeltem volna el. Nem Cat stílusa volt, bár sok teret engedett a lábainak, meg a vállának… szóóval. Izé… amolyan igazi partizós ruha volt. A haját szorosan összefogva viselte, bár pár szál kibomlott az utunk közben, míg a lépcsőn felfelé jöttünk. A szemeit kihúzta, és a sminkje szembetűnőbb volt, mint valaha. Kicsit sem volt visszafogott. Pedig általában nem szeretett feltűnést kelteni, bár mindig sikerült neki, hiszen gyönyörű volt…

- Nem! Más dolgunk van! – tiltakozott, és felpattant mellőlem.

- Más dolgunk? Mi… Mi dolgunk… Cat, miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül.

- Stiles. Van valami, amit már rég meg kellett volna tennem, de eddig sohasem tettem. Itt az idő, hogy rossz legyek. – és eközben szexin felhúzta a szemöldökét. Nyugtalanító bizsergés fogott el.

- Ezt hogy érted? – erre szép lassan odalépett hozzám, és belemászott az ölembe. Aztán a lábaival körülfonta a derekamat. Átkarolta a nyakam, és szenvedélyesen megcsókolt.  Visszacsókoltam. Cat lehámozta rólam a pólómat. Aztán már a farmeremnél járt, és én belegondoltam, hányszor elképzeltem az első alkalmat. Eleinte Lydiával. Utána pedig vele. Gyakran. De nem így. Nem most. Megfogtam a kezeit, ezzel megállítva őket.

- Catherine, ne! – suttogtam. A szám még égett a legutolsó csókjától.

- Mi? Miért? – kérdezte, és megpróbálta kiszabadítani a kezeit, de nem engedtem neki. A mosoly lehervadt az arcáról. – Mi az?

- Nem tehetem. – ingattam meg a fejem. Kicsit elhúzódott, és a szemembe nézett.  – Ittál. Részeg vagy. És én nem használhatlak ki. Ez így… Nem így kellene történnie.  – Főleg, hogy neked és nekem is ez lenne az első. Persze ezt nem tettem hozzá.

- Ne szórakozz már! Nem ittam annyit… - mondta, de már korántsem olyan vidáman.

- Akkor sem jó ez így. – mondtam. Lesütötte a szemét, és lehuppant mellém az ágyra.

- Más a baj, igaz? – kérdezte hirtelen, de úgy, hogy ledermedtem a hangjától. Ne, csak ezt ne mondja ki! – Nem azzal van a bajod, hogy ittam. – ez már kijelentés volt. Ránéztem. Az ölébe ejtett kezeit nézte. – Az a baj, hogy még mindig… még mindig szereted?

- Miből jöttél rá? – még magamat is megleptem ezzel. De tudtam, hogy értelmetlen lenne tagadni.

- Stiles, nem vagyok hülye. Az a csók a mozinál. Ahogy ránézel… - igaza volt. Lydia… nem tudtam csak úgy elfelejteni, hogy szerettem. Mikor Cat rám pillantott, a szemeiben könnyek csillogtak. Esetlenül odanyúltam, hogy letöröljem őket, de elfordította a fejét.  A kezem visszahullott az ágyra, kettőnk közé.

- Sajnálom.

- Ugyan, ez van! – jegyezte meg Cat keserűen. – Hiszen csak én voltam a hülye. Megint! Eleve nem kellett volna elmennem Chrissy-hez, és akkor meg sem tudtam volna ezt az egészet. Akkor most nem lenne iszonyatos bűntudatom, és nem akartam volna elfelejteni az egészet. Nem ittam volna le magam a sárga földig, és nem kötöttem volna ki itt, hogy… ezt csináljam. De hát, mindig azt csinálom, ami a legjobban fáj nekem. – folytak a könnyei, de nem nézett felém.

- Miről beszélsz? Mi történt Christine-nel? – kérdeztem. Megrázta a fejét, jelezve, hogy mindegy. – Cat?

- Stiles! Olyan rossz érzés! – mondta aztán. Kérdés nélkül magamhoz húztam, amikor elcsuklott a hangja. – És a legrosszabb, tudni, hogy egészen idáig Chrissy viselte mindkettőnk terhét. – ezután kibukott belőle minden. A szavak csak ömlöttek a szájából, amiből összeállt az egész történet. A végére már keservesen sírni kezdett. – És aztán itt vagy te is. – tette hozzá.

- Úgy sajnálom! Nem is tudom, mit mondhatnék! – feleltem. Hihetetlenül rosszul éreztem magam.

- Nem kell semmit mondanod. – mondta. – Istenem, annyira fáradt vagyok… - tette hozzá pár pillanat múlva. Már elmúlt éjfél. 

- Gyere… - húztam magammal, és mindketten elfeküdtünk az ágyon. Cat a mellkasomra tette a fejét, és én szorosan magamhoz húztam. – Adj nekem időt… Minden jobb lesz. Ígérem! Lezárom… ezt az egészet, és utána minden jobb lesz. – nem felelt semmit. Pár perc múlva már egyenletesen vette a levegőt. Tudtam, hogy elaludt. Én viszont képtelen voltam rá. Iszonyatosan haragudtam magamra. Csak hajnal körül jött végre álom a szememre.  

15. fejezet - Catherine & Christine

Catherine reménykedve várta, hogy a húga hátha belép az iskola bejáratán. De a negyedik napon sem mutatkozott. Hallotta az előző napi látogatás hírét, amit Derek tett Christine-nél. Amikor Derek felhozta, hogy egyikük sem mond el dolgokat, amik megváltoztatták őket, elöntötte a kíváncsiság. Az ő részével tisztában volt. De Christine… neki nem lehetett rá ugyanaz az indoka. A változást észrevette a húgán, viszont úgy gondolta, jobb nem firtatni, hiszen Chrissy sem erőszakoskodott. Most azonban… főleg az a mondat, amit Derek szintén felidézett… Miszerint a történelem néha ismétli önmagát… Cat elhatározta, hogy megkeresi a húgát. Látta, hogy a többiek már csoportba verődve várnak. Nagy valószínűséggel őrá. Gyorsan kisietett az ajtón, mielőtt még észrevették volna, aztán elindult… Allison-ék lakása felé. Tudta, hogy ugyanabban a házban lakik az apjával, amelyikben az Alfák húzzák meg magukat. Gyorsan odaért. Jobb ötlet híján várt. Nem is kellett sokat várnia, ugyanis amint egy taxi érkezett a házhoz, az ház ajtaján három alak lépett ki az utcára.  Az egyik Aiden volt. A másik egy bottal közlekedett, vak volt. Nyilván Deucalion. A harmadiknak a karjába kapaszkodott… aki a húga volt.

- Christine! – állt elő. Mikor Chrissy meglátta, még a száját is eltátotta. Súgott valamit Aiden-ék felé, aki ideges pillantást vetett Cat-re, de bólintott, aztán Deucalion-nak segített beszállni a taxiba. Christine sietősen ment oda a nővéréhez.

- Már te is? – kérdezte kicsit sem kedvesen.

- Figyelj, én…

- Derek küldött? – szakította félbe Cat-et a lány.

- Nem, ő... nem tudják, hogy eljöttem. Igazából beszélni szerettem volna veled. – Cat magabiztosan kihúzta magát.

- Ez… nem ér rá? Csak mert lenne kis dolgom. – intett a fejével a taxi felé Chrissy.

- Velük? Nem. Szóval… Fontos. Kérlek! – fogta meg húga karját Cat.

- Arról akarsz beszélni, hogy menjek haza? – vonta föl a szemöldökét Chrissy. A nővére nemlegesen bólogatott. – Oké, mondd. De ha lehet, siess. – sóhajtott Chrissy.

- Tudom, hogy tegnap beszéltetek Derekkel. És említett valami olyat, hogy… a történelem megismétli önmagát. És ennek köze van ahhoz, ami miatt megváltoztál. Vagyis mindketten. De engem… tudjuk, hogy mi változtatott meg. Te viszont…

- Nem! Erre most nincs időm! Ez… Mindegy! – Christine tiltakozóan felemelte a kezeit, és már sarkon is fordult volna, ha Cat nem ragadja meg a csuklóját.

- Tudnom kell! – a szemei vörösen villantak.

- Normális vagy? – tépte ki a nővére szorításából a csuklóját a lány. – Valaki meglátja! Cat visszafogta magát, a szemei újra kékké változtak.

- Akkor mondd! – szólt a húgára élesen. Chrissy nagyot sóhajtott, és megforgatta a szemeit.

- Oké. Gondolom, jól emlékszel két évvel ezelőttre, amikor belefutottunk abba a falkába St. Louis-ban… - kezdett bele a lány.

- Persze. Megkértük őket, hogy csatlakozhassunk hozzájuk… - folytatta Cat.

-  Jah, és az alfájuk, Luke csak azzal a feltétellel egyezett bele, ha te… Szóval, ha te vele leszel. Ha te leszel az „alfa nőstény”. Fiatalok voltunk, és kihasználhatók. Emlékszem, hogy ezért cserébe rögtön belementél.

- Igen, de nem értem, ennek mi köze ehhez az egészhez. – vetette fel Cat.

- Csak figyelj! Ebből az időszakból a legfontosabb az az éjszaka volt… a telihold éjjele. – Cat megborzongott húgai szava hallatán. Míg Chrissy szünetet tartott, leperegtek lelki szemei előtt az események. Ahogy Luke hozzáért, és nem eresztette. Amikor ellenállt, a férfi fenyegetőzött, és bántotta. Változatosan. Hol egy vágást ejtett rajta, hogy az öklét használta. A sebei begyógyultak, de az emlékeik folyton Cat eszében tartották, hogy Luke a vezető. Hogy hatalma van, ami ellen nincs esélye. Akkor, telihold éjjelén is az ő hibája volt. Cat egész nap nyugtalan volt. A férfi nem értette meg. Elkezdte, amit máskor szokott. Csak sajnos a dolgok eldurvultak, amikor tovább akart menni. Cat soha nem adta meg magát. Nem adta oda magát. Luke erőszakos volt, Cat pedig aznap éjjel irányíthatatlan. Emlékezett a tébolyra, ami a hatalmába kerítette, és arra, hogy leteperi a férfit, és a karmai átvágják Luke torkát. Aztán a szúróérzésre a szemében, és hogy mikor a tükörbe pillantott, a szokásos aranyló sárga szemek helyét vörös íriszek vették át. Alfa lett belőle. Teljesen be pánikolt, és visszaemlékezett arra a vérfagyasztó sikolyra, amit hallott. Ami, mint ráeszmélt, a saját torkán jött ki. Utána a teste összerándult, és… megtapasztalta a vérfarkasok egyik legritkább erejét. Képes volt az alakváltásra. Farkas lett. Elrohant. El Luke-tól, el onnan. Utána minden ködös volt számára.

- Aznap éjjel te a falkával voltál. – törte meg a csendet, és Cat gondolatait Chrissy. – Aznap éjjel megölted Luke-ot. És rájöttél, hogy azok közé a kevesek közé tartozol, akik Alakváltók közöttünk. Én Nick-el voltam. – Cat a húga szemében fájdalom szikráját látta fellobbanni. – Nick-el, aki édes volt, és kedves, és aznap csak nekem szentelte az idejét. Pedig én előre szóltam, hogy hisztis leszek, mert rossz a kedvem. De nem érdekelte. Azt mondta, amikor odamentünk, és meglátott minket, érezte, hogy meg akar ismerni. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt. A parkban voltunk, a csillagokat, meg a csillagképeket mutatta nekem. A Hold-tól világos volt. Aztán hirtelen megtört az idill, valami zörgés hallatszott a közeli bozótosból. És akkor… előugrottál te. – a hangjába keserűség csendült. Cat összerándult. – Egy nagy farkas, sötétszürke, szinte fekete. a mellkasán egy fehér folttal. A szemei vörösek voltak, vicsorgott, és felénk közelített. – Cat jól tudta, hogy az csak ő lehetett. Előre félt, mi lesz a folytatás. – Valahogyan megéreztem, hogy te vagy az. Mint mikor megéreztük, hogy valami baj van a másikkal. Tudod, az az ikres összeköttetés. – a lány megilletődve méregette a húgát. Chrissy nem szokta emlegetni, hogy ikrek. Igazából kevesen tudták, hiszen nem hasonlítottak, nem voltak egypetéjű ikrek. – Szóval, rögtön tudtam, hogy te vagy. Beszélni kezdtem hozzád, bár értelme nem volt. Nick tök ideges volt, hogy mit képzelek, ez a farkas veszett. A háta mögé rágatott, pedig mondtam, hogy tudom, mit csinálok. És hogy ne merjen közelebb menni a farkashoz… Vagyis hozzád. A farkas… te… elindultál felénk, és Nick pedig végig előttem volt, nem engedte, hogy akár rám nézz. Aztán ráugrottál. Megharaptad a vállánál. Aztán eltűntél, egyszerűen felszívódtál. Én meg ott maradtam Nick-el, aki, mint kiderült, nem vérfarkasnak való. Nem gyógyult be a harapás, nem lett jobb. Szenvedett. Haldoklott. Próbálta erősnek mutatni magát. Én pedig csak sírtam. Miattad, és érte. Mikor már a végső percekben volt, és rám nézett… Láttam azt a könyörgést a szemeiben, és én… megkönnyítettem neki. – Chrissy szeméből kigördült egy könnycsepp. Szipogott párat, de nem törölte le, inkább folytatta. – Iszonyatosan mérges lettem, és elterveztem, hogy gyűlölni foglak. De aztán rád találtam, és te… olyan ártatlannak meg megszeppentnek tűntél. Fogalmat sem volt mi történt, és én valahogy beletörődtem. Tudtuk, hogy alfa vagy, neked megvan a saját történeted, és nekem az enyém. Megfogadtam, hogy nem mondom el, mert tudtam, hogy magadat hibáztatnád, de nem feltétlenül te tehettél róla. Nem tudtad irányítani. – ezzel sóhajtott, jelezve, hogy véget ért a beszámolója. A ruhája ujjával letörölte a kósza könnycseppet.  Cat torka összeszorult, ahogy a húgára nézett. Neheztelést és szomorúságot látott, de aztán visszatért a közömbös arckifejezés. – A történelem néha megismétli önmagát. Ugyanez történt Derekkel is… Szinte. Ezért mondtam ezt neki.

- Christine, én… istenem, annyira hülye vagyok! – túrt bele tehetetlenül a hajába Cat.

- Nem vagy. – hangzott a húga szájából. – Elfelejtetted? Itt én vagyok az őrült picsa… - tette hozzá fanyarul, aztán megrázta a fejét, és minden további nélkül elindult vissza a taxihoz. Cat-nek csak akkor sikerült végre szóhoz jutnia, mikor a húga már az autó oldalához ért.

- Chrissy, és annyira sajnálom! – tört ki belőle. A szemei égtek.

- Tökmindegy! – felelte Chrissy, egy utolsó pillantást vetve nővérére, aztán beült, és a taxi máris elindult.

14. fejezet - Christine

Nem mentem be a suliba. Két napja hiányoztam már. A harmadik nap reggelén korán reggel kisurrantam, bár biztos voltam benne, hogy valószínűleg mindenki hallotta. A parkba mentem, és futással vezettem le a feszültséget. Aztán mikor már levegőt sem kaptam, visszakocogtam a házhoz. A ház előtt az egyik fa mögül kilépett valaki. Ezt csak a szemem sarkából láttam. Gyorsan szembefordultam vele. Derek állt előttem.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten. Furcsa módon megkönnyebbülést is éreztem, bár ezt nem mutattam ki.

- Szerintem elég nyilvánvaló… - mondta. Sóhajtottam.

- Derek… nem kéne itt lenned. – feleltem határozottan. Legalábbis reméltem, hogy határozottnak tűnök. Nem szerettem volna, ha esetleg valamelyik Alfa itt látja. Ez az ő területük volt. Azon is csodálkoztam, hogy Deucalion úgy fogadott, ahogy. Bár a gyanakvás mindig bennem volt. Szerencsére általában Aiden is mellettem volt, így csak ritkán maradtam egyedül velük. Olyankor viszont vagy tudomást sem vettek róla, hogy ott vagyok, vagy pedig teljesen normálisan viszonyultak hozzám.

- Neked sem! – nézett a szemembe a bátyám. Elfordítottam a fejem.

- Nem mehettem máshová.

- Dehogyisnem. Gyere haza. Most. Velem. – erre csak fejrázás volt a válaszom.

- Nem mehetek. – szólaltam meg pár pillanatnyi feszült csend után.

- Miért?

- Azért, mert nem, és kész. Mert… ez bonyolult.

- Szerintem képes vagyok felfogni. – vágott vissza. Felsóhajtottam.

- Mert egészen idáig idegennek éreztem mindent. Amikor ide jöttünk… vagyis visszajöttünk ide, akkor is minden ismeretlennek tűnt. De aztán elkezdődött ez az egész… Aidennel. – nyeltem egyet. Biztos ecsetelni akarom én ezt? – Minden felfordult bennem. Hiába tudtam, hogy ez rossz, mégis helyesnek éreztem. A magam részéről. De te ezt nem értheted.

- Így éreztél? – vizslatott Derek.

- Megváltoztam. Minden más lett. – válaszoltam tömören.

- Tudom. – bólintott higgadtan.

- Ne csinálj úgy, mintha megértenél. –figyelmeztettem. – Ezzel csak felidegesítesz. – nem szólt semmit. – Önző lettem. De te nem voltál ott mellettünk, mikor mi elmenekültünk a nagyvilágba. Történtek… dolgok. – nem is értettem, miért hoztam fel. Éppen azt akartam mondani, hogy felejtse el, de közbevágott.

- Mi történt, Chrissy? Mondd el.  – megráztam a fejem. Lemondóan másik irányba nézett. – Tudod, talán az, amit teszel… nem rossz. Csak veszélyes. És én… vagyis mi… Mi próbálunk megérteni téged, de ezzel nem segítesz.

- Tudod, a történelem néha ismétli önmagát... – vetettem oda neki. Értetlenül, nagy szemekkel pislogott rám. – Mindegy. – mondtam inkább gyorsan. – Jobb, ha most mész.

- Nem, nem küldhetsz el! A tűzzel játszol, és meg fogod égetni magad! – rivallt rám a bátyám. Vállat rántottam. – Nem intézheted el ennyivel! Nem érted, hogy…

- Nem, Derek. Nem értem. Eddig nem történt semmi. És nem is fog. – bizonygattam. – Megbízom…

- Ki ne mondd! – szakított félbe.

- Megbízom Aiden-ben. – szorosan lehunyta a szemét, és a fejét ingatta.

- Régen nem ilyen voltál. Tudom, hogy valami történt. Csak tudnám, mi az. De sem te, sem Cat nem beszéltek… dolgokról. Nem mondjátok el, mi az, ami lényeges változást hozott az életetekbe. Akkor hogy segíthetnék? – nézett rám tehetetlenül.

- Ne izgasd emiatt magad. Nem kell segítened. Ezen… nincs mit segíteni. Ami történt, megtörtént. Csak van, és kész. El kell fogadnod, hogy nem ugyanazok vagyunk, akik voltunk. És ne hidd, hogy eleinte nem próbáltam az lenni, aki régen. Egyszerűen beletörődtem. Ilyen lettem, és ezt már nem lehet visszafordítani. – magyaráztam keservesen.

- Chrissy… - Derek közelebb lépett. Sajnálkozva nézett rám. Sóhajtva hozzá léptem, és egy gyors ölelés után elhúzódtam.

- El kell menned.

- Költözz haza. – makacskodott. Nemlegesen megráztam a fejem.

- Meg kell találnom önmagam. – fejeztem ki költőien.

- És ezt nem lehet valami kevésbé gyilkos társaságban? – kezdett érződni a hangulatán, hogy beletörődik, ma biztos nem megyek haza. Gyorsan bólintottam.

- Hiszen ismersz. A veszély mindig is az életem része volt. Ez ezzel jár.

- Nem örülök. Kicsit sem. – mondta. – De úgy látszik, hogy vagy nem érdekli őket, hogy a testvérem vagy, vagy pedig valami terv része lettél… Tudod, legszívesebben egyesével végeznék mindegyikükkel. De…

- De nem lennél rá képes. – fejeztem be a mondatát.

- Ahogy arra sem vagyok, hogy a húgomat biztonságban tartsam. – sütötte le a szemét. Csodálkozva néztem rá. Nem tudom, hová lett a harcias, parancsoló bátyám, de ezt a harcot most megnyertem.

- Menj haza, Derek! – szóltam még rá, aztán bementem a házba, ő pedig eltűnt a szemem elől. A szemem sarkába könnyek gyűltek, de gyorsan elmorzsoltam őket, ahogy a liftbe léptem.

13. fejezet - Aiden

Miután szakítottunk Lydiával, nem volt egyszerű kiverni a fejemből. Arra tudtam gondolni, hogy letört, és maga alatt van. Persze ezt az egészet Chrissy-nek sikerült elfelejtetnie velem. Másnap az iskolában mégis… mikor megláttam, hogy Lydia már túllépett rajtam, - amitől leesett az állam, és hangosan koppant a linóleumon…  - csalódott voltam. És dühös, amint megtudtam, hogy az állítólagosan elköltözött pasijával, Jacksonnal újra szent köztük a béke. Egyáltalán hogy került vissza a srác? Zavart. És az is, hogy Lydia Jackson révén, akit Derek változatott át vérfarkassá, újra a „Derek Csapat” tagja volt. De aznap sem rágódhattam sokat mindezen, mert Chrissy megjelent, és világtöri helyett feltérképeztük az éppen üres tanári szoba kanapéját… és az íróasztal tetejét. A délután folyamán pedig szintén vele voltam, és kicsit szabadjára engedtük a vadabb énünket. Eközben mesélt kicsit magukról. Az is kicsúszott a száján, hogy a nővére, Catherine képes a teljes alakváltásra, azonban nincs falkája. Mikor megkérdeztem, hogy lett alfa, Chrissy visszakozott, és azt mondta, nem akar beszélni róla. Automatikusan azt szerettem volna, ha elmondja, de rájöttem, hogy azt Deaucalion akarná. Azt is tudtam, hogy ezt meg kéne jegyeznem neki. De nem voltam biztos benne, hogy meg is teszem-e. Mikor hazaértem, inkább nem mondtam semmit. Aztán megcsörrent a telefonom. Chrissy küldött egy SMS-t, hogy menjek le. Furcsálltam, de megtettem. Ott állt a lakóház előtt, kezében egy óriási táskával. Az eső zuhogni kezdett vagy fél órája, és Chrissy csurom víz volt. Még mindig az esőben állt, és figyelt.

- Mit keresel itt? – csodálkozva léptem ki a szakadó esőbe. Odasiettem hozzá.

- Én… Nem tudom, hová mehetnék. – értetlenül néztem rá. – Derek… Dereknek van pár szabálya, amit nem voltam képes elfogadni. El kellett jönnöm. És most nem tudok máshová menni. – szemei könyörögve tekintettek rám. Amikor leesett mit akar, majdnem hátast dobtam.

- Megőrültél? De hát… ez veszélyes. – feleltem a kimondatlan kérésére.

- Vicces, hogy pont a nagy és veszedelmes ellenséges csapat egy tagja figyelmezteti az áldozatukat, hogy veszélyesek… - jegyezte meg.

- Nem vagy áldozat. – válaszoltam rutinból. – Tehát… nálam akarsz lakni? – mondtam ki a kérését. Elhúzva a száját bólintott.

- Vagyis, csak meghúzni magam egy darabig. – helyesbített aztán.

- Meglátjuk, mit tehetek… - feleltem, és felemeltem a táskáját. Pár perc múlva benyitottam a lakásunkba, és betereltem őt is. Kali és a testvérem pont a nappaliban álltak Deucalion-nel. Fintorogva csuktam be magam mögött az ajtót, miközben már hallatszott is az ellenséges felmordulás. Meglepetésemre Deucalion megszólalt.

- Hát így kell köszönteni egy vendéget? – erre csend lett. – Üdvözöllek, Christine Hale. Miben segíthetek? – közelebb lépve, a botja nagyot koppant a parkettán. Várt rá. Mintha már tudta volna, hogy jönni fog.

- Én… - Chrissy-n éreztem, hogy bizonytalan. A helyében én is az lettem volna. A tenyerem izzadt, és féltettem őt. Így a mondata többi részét félbeszakítva inkább én válaszoltam.

- Szeretné meghúzni magát itt nálunk, egy darabig… - erre Deucalion elismerően megbillentette a fejét.

- Szóval nem félsz, hogy esetleg történik veled valami? – mielőtt bármit felelhettem volna a nevében, Chrissy gyorsabb volt.

- Nem félek. – vágta rá.

- Nos, ez érdekes helyzetet vet fel. Nagyon érdekes…

- Duke, nem gondolhatod komolyan! Mi van, ha kémkedni jött ide? Vagy ha ez valami tervük része? – állt a vezetőnk elé Kali. Eközben én farkasszemet néztem Ethan-nel. Neki sem tetszett az ötlet. De nem hagytam magam, továbbra is kemény pillantással viszonoztam az övéit.

- Szerintem, Miss Hale-t nem vezérlik ilyen kicsinyes célok. Csak egy menedéket kereső társunk, a háborúban, amit egymással vívunk. És mi miért ne adjuk meg neki, azt, amit keres? – Deucalion könnyed hangnemben beszélt, halálosan komolyan.

- Tehát… maradhat? –a pillantásomat elszakítottam Ethan-ről, és Deucalion-re pillantottam.

- Természetesen, nem fordítunk hátat egy ilyen kérésnek. – bólintott, aztán mielőtt mást mondhatott volna, én szóltam közben.

- Használhatja az én szobámat.

- Kiváló! – hangzottak a szavak a férfi szájából. – Vezesd körbe! Azután válhatnék veled pár szót? – némán bólintottam. Aztán megfogtam Chrissy karját, és húzni kezdtem a megfelelő irányba. Eközben ő elmormogott egy „köszönöm”-öt, és megpróbálta állni a szúró pillantásokat. Elmagyaráztam, mi hol van, aztán magára hagytam a szobámban. A konyhában, amikor kiértem, Kali a csaphoz lépett, és megnyitotta, majd folyni hagyta.

- Ez most mire volt jó? – kérdeztem. Felhúzta a szemöldökét.

- Ez majd talán elnyomja azt, amit beszélünk. Neki nem kell tudnia róla.

- Nem hallgatózik. – keltem Chrissy védelmére.

- Természetesen… - szállt szembe velem Ethan. – De azért jobb az elővigyázatosság.

- Miről akartál beszélni? – fordultam inkább a vak férfi felé, aki féloldalasan mosolygott rajtunk. Nem értettem, mi ebben a vicces.

- Természetesen róla. – ez rosszul kezdődött. Valószínűleg nem tehettem volna rosszabbat, mint hogy idehozom. – Büszke vagyok rád, Aiden. – ettől meghökkentem. Ahogy Ethan és Kali is.

- Miért? – kérdeztem.

- Egyszerűen zseniális terv. Idehozni, a mit sem sejtő Hale-t, aki belehabarodik az ellenségbe… Aztán máris a markunkban tartjuk. És ennél nagyobb ütőkártyánk nem is lehetne. A testvére nyílván egy idő után rohan, hogy megmentse… - visszafojtottam a lélegzetem. Ez volt az… amit egyáltalán nem akartam. Kali szája gonosz vigyorra görbül. Ethan elismerő pillantással mért végig. Duke folytatta – Ennél jobban talán én sem rendezhettem volna meg. Ez a lány nem semmi. Vakmerő. Mostantól semelyikőtök sem bánthatja. Ez a szabály. – ettől megkönnyebbültem, bár nem mutathattam ki. A szívem akkor hagyott ki egy ütemet, amikor Duke azt is hozzátette: - Ugyanis annak is eljön majd az ideje… - majd a szája egy vigyorrá torzult, és Kali segítségével elindult, ki a lakásból. Ethan pedig megveregette a vállam, amint utánuk menve elhaladt mellettem.

- Szép volt, tesó. – mikor egyedül maradtam, a csaphoz sétáltam, és elzártam. Félelmetes szorongás töltött el. Lehet, hogy Christine-t nem vezérelték kicsinyes célok, de Deucalion meglátta benne az eszközt. Őt pont ilyen célok vezérelték.

12. fejezet - Derek

Az ajtó hangos nyikorgással verte fel a nyugodt este csendjét, bár én korántsem voltam nyugodt. Vártam. Már senki sem volt fent, - elméletileg – csak én ültem a megszokott fotelben, a sötétben. És végre meg is érkezett az, aki miatt vártam.

- Hol jártál? – kérdeztem, amint Christine befordult a folyosóról. A hangom rideg volt, de annyira, hogy a húgom összerezzent tőle, sőt, még én is meglepődtem rajta.

- Sehol. – próbálta ennyivel lerendezni a dolgot, de nem hagytam.

- Ne hazudj. – álltam fel, majd elé léptem, mikor a szobájába akart sietni.

- Ne szórakozz már! – forgatta meg a szemeit.

- Azt hittem, világos voltam a múltkor. – jól tudtam, hogy merre járhatott. És ebből a mondatból ő is leszűrte, hogy tudom. Felsóhajtott.

- Az is voltál. De mint észrevettük, én belül sötét vagyok. – jegyezte meg fanyarul. – Elengednél? – kérdezte közömbösen.

- Christine, ő egy Alfa. És ő, meg az Alfa barátai vígan ölnek meg, amint hátat fordítasz nekik. Hányszor mondjam még ezt el? – korholtam.

- Lehet, hogy ti nem vagytok pajtik, de nekem még nem ártottak. – kerülte a tekintetem.

- Ó, majd fognak. De ne akard kivárni. Tartsd távol magad tőle! – rivalltam rá. Kezdtem bedühödni. – Te nem ismered őket. Nekem volt szerencsém hozzájuk. Azt hiszed, ez játék? Nem engedem, hogy az életeddel játssz!

- Igen? És mit akarsz tenni? Szobafogságra ítélsz? Tudod, nem vagyok már öt éves! – feleselt vissza. Aztán elindult, kikerülve engem. A karja után kaptam. Azonban, mint aki már számított rá, ő kapta el az én karom, félúton a levegőben. Visszafordult hozzám. A szemei acélkék, izzó pillantással égettek lyukat belém…

- A bátyám vagy, Derek. Befogadtál. Köszönettel tartozom. De tudok vigyázni magamra. És nem tilthatod meg, hogy kivel találkozhatok, és ki kerül tiltólistára, csak mert neked nem szimpatikus. – sziszegte, majd elengedte a karom, a szemei újra emberi szemek voltak.

- Még mindig nem érted! – szóltam utána, ugyanis már hátat is fordított, hogy ott hagyjon.

- Akkor minek vesződsz velem? Majd megértem. – ő most legalább olyan ridegen válaszolt vissza, mint én, mikor hazaért. Csak most én rezzentem össze. Ez az idő, ez az egy pillanat elég volt, és máris magára csukta a szobája ajtaját.

- Azért vesződöm, mert a húgom vagy, és nem akarom, hogy bántódásod essen. Miattam. – suttogtam, de már csak magamnak. Majd hosszan kifújtam a levegőt, és visszavonultam a szobámba, hogy tovább agyalhassak Chrissy önző viselkedésén, meg minden máson.

Másnap reggel szürke felhők lepték el az eget. Az eső lába a levegőben lógott. Kivételesen későn ébredtem. A többiek már rég az iskolában voltak. A délelőttöt edzéssel töltöttem, egyrészt, hogy erőben tartsam magam, másrészt, hogy levezethessem a feszültséget. Aztán ez a program átcsúszott a délutánba is. Később meg csak céltalanul vizsgálódtam a környéken. Fél három körül értem haza. Addigra a jól ismert dzsip már a ház előtt parkolt. Odabent Catherine-t találtam, méghozzá Stiles-szal.

- Ti ketten meg mi a francot csináltok? – vontam kérdőre az idősebbik húgomat, aki szorosan Stiles mellett ült a kanapén, a lábait a srác ölében nyugtatta, és a nyelve… nem igazán volt a saját szájában. Catherine elhúzódott Stiles-tól, aki már-már ijedten pislogott felém.

- Békülünk.  – felelte kacéran, és angyali mosolyt villantott rám.

- Békültök… tudod, Cat, ilyenkor a szavak használata is sokat segít a helyzeten, de mint látom, ennek a fogalomnak te új értelmet adtál. – jegyeztem meg.

- Igazából… azokat már elhasználtuk. – szólalt meg felbátorodva Stiles. Felvonva a szemöldököm rá emeltem a tekintetem.

- Téged nem kérdeztelek. De tudod, én is adhatok, új értelmet mondjuk annak a fogalomnak, hogy „elbeszélgetünk, mit szabad a házamban a húgommal csinálni, mikor éppen előtted állok”. Meglátjuk, ahhoz mennyi szóra van szükségem… - feleltem. – És mit keresel itt pont te? – most Cat-re néztem. – Mit keres itt pont ő?

- Mi bajod vele? Még ismered is! – legyintett nemtörődöm módon, megvonva a vállát.

- Épp az a bajom… - mormogtam halkan, de egy halvány félmosoly megjelent az arcomon. – És Christine merre van? – kérdeztem aztán. Ettől Cat tekintete elködösült.

- Tudod, ő…

- Ne merd azt mondani, hogy megint… vele van! – szakítottam félbe, de Cat bólintott, mire lefagyott a mosoly az arcomról. – Hát ezt nem hiszem el! – ezután neki és Stiles-nak nem volt kedve tovább „békülni”. Stiles elment, Cat pedig idegesen várta, hogy Christine megérkezzen. Inkább a miatt lehetett ideges, mert én mérges voltam. És ismerte a húgunkat is, aki pedig idegesítően higgadt, nemtörődöm és gyerekes tudott lenni néha, és ez a párosítás nemigen fért össze. Amint csapódott a bejárati ajtó, felugrott a kanapéról.

- Chrissy… - szólította meg, mire a húgunk felhorkant.

- Már megint? A fogadóbizottság… - nézett kettőnkre flegmán. – Elmondtad neki? – nézett most élesen Cat-re. Ő némán bólintott. – Hát ez röhej! – nevetett fel Christine.

- Ezt nem csinálhatod! – szóltam közbe, mielőtt Chrissy Cat-nek ugrott volna.

- Szerintem meg de! – vágott vissza, felém fordulva.

- Oké, nem akartam ezt csinálni, de ha nincs más választásom… - sóhajtottam fel, majd kijelentettem, amit akartam. – Mivel az én házam, az én szabályaim. És szabályba foglalom, hogy nem találkozhatsz egyik Alfával sem. – Christine elkerekedett szemekkel meredt rám.

- Jó, akkor lelépek! – jelentette aztán ki, némi szünet után. Most én néztem nagyot.

- Hé, hé, hé! – állította le Catherine. Legalábbis próbálta. – Miért olyan fontos ez neked?

- Mert… Nincs közötök hozzá. Nem érdekelnek a szabályaitok! – itt inkább felém sandított.

- Nincs hová menned! – közöltem vele.

- Csak azt hiszed! – felelte, és beviharzott a szobájába. Húsz perc múlva egy nagy zsákkal a hátán jött ki onnan, és közölte, hogy tényleg elköltözik… Én pedig talán egy hibát követtem el, amikor mérgemben azt feleltem: „Menj csak.”

11. fejezet - Aiden

Szótlanul ültem a parkban egy padon. Haza nem mehettem, annak csak sok cukkolás lett volna az eredménye, amire most nem volt szükségem. Így két betört ablakkal, egy berúgott ajtóval, és pár széttört faléccel később, amit az egyik üres raktár szenvedett el, a parkba mentem. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem terveztem beleszeretni senkibe. És tessék, most már akadt két ember is. Ugyanakkor bűntudat gyötört amiatt, amit Lydiával csináltam. Míg vele voltam, teljesen más szintre léptem. Kevésbé éreztem magam vérfarkasnak. Legalábbis olyannak, aki ártatlanokat szeretne öldökölni. Nem érdekeltek már Deucalion és a többiek tervei sem. Csak szerettem volna normális lenni. Amit meg végképp nem értettem, hiszen egészen eddig mindig többet akartam annál. És itt volt Christine is. Már a legelső napon elkezdődött, amikor idejött. Persze tudtam én, hogy direkt csinálja. Olyan volt, mint én ez előtt az egész előtt, csak éppen lány kiadásban. . Flörtölt, becserkészett, játszadozott, aztán a maradékot otthagyta. Igazi ragadozó. És valami megfogott benne. Nem tudtam volna megmagyarázni. Csak azt tudtam, hogy elvesztem a kék örvényben, mikor belenéztem a szemeibe, és hogy imádtam, amiért vakmerő volt, még annak ellenére is, hogy miatta ment tönkre a kapcsolatom Lydiával…

- Hé! – szólalt meg hirtelen valaki. Felnéztem. – A mosoly jobban áll neked, Alfa.

- Mit keresel te itt? – vontam kérdőre, mikor Christine lehuppant mellém a padra. Vállat vont.

- Ott vagyok, ahol kellek. – felhúztam a szemöldököm.

- Miből gondolod, hogy…

- Ugyan, már! Nézz végig magadon. Jól jönne valaki társasága. – szakított félbe. Nem mondtam semmit, csak bólintottam. Egy darabig csak ültünk ott csendben. Szánalmasnak éreztem magam.

- Rendben, mesélj csak. Mi történt? – szólalt meg. Ránéztem. A lassan homályba süllyedő fákat nézte körülöttünk.

- Tudnod kell, hogy mi történt, különben nem lennél itt. – mondtam ki a nyilvánvalót.

- Talán tudom is. – mondta titokzatosan. – De tőled akarom hallani. - döntötte félre a fejét. 

- Lydia meg én szakítottunk. – feleltem tömören. Bólintott.

- Tudom.

- Mit akarsz hallani?

- Mondd el az okát. Mit tettél? – pontosan tudta. Éreztem, hogy tudja. Persze, hogy tudta, hiszen miatta volt. Ideges lettem.

- Te tudod a legjobban! – feleltem kicsit hangosabban, mint kellett volna.

- De nem a te szádból hallottam. – nézett keményen a szemembe. Beszélni kezdtem.

- Önző voltam. Önző, mert Lydia nem volt elég. Nemet kellett volna mondanom, amint bekerültél a képbe. De nem, hiszen te szinte aranytálcán kínáltad magad. Az elveszett Hale, és én rögtön rád kattantam. Te pedig… kicsit sem volt bűntudatod, és folytattad.  – felé fordultam. Az arcomat vizsgálta. Mérgesen néztem rá.

- Megesik. – vállat vont. Ettől csak még jobban dühös lettem.

- Felforgattál mindent, miattad elvesztettem Lydiát. És hihetetlen, mert mindezek után nem rád vagyok mérges, hanem saját magamra, amiért ezt tettem. Ugyanakkor dühít, hogy egy kis hang azt suttogja, ne bánjam, mert… - elakadtam egy pillanatra. Felhúzta a szemöldökét. Ez a kis gesztus megőrjített. – Mert így engedhetek annak, amit igazán érzek. És fogalmam sincs, hogy érezhetem ezt. Nem is ismerlek. Csak… itt vagy, és annak ellenére, hogy a pokolba kívánlak, megmagyarázhatatlanul jobban érzem magam, ha mellettem vagy.  – a végét már majdnem ordítottam. Még szerencse, hogy a szürkületben már nem nagyon jártak a parkban. Nagyot sóhajtottam, és elcsendesült minden.

- Jobb? – kérdezte hihetetlenül higgadtan. A homlokomat ráncoltam, miközben idegesen felnevettem. De bólintottam. – Segít, ha kibeszéled magadból a gondokat. – tette hozzá. Ezért volt minden. Direkt felidegesített, hogy gátlás nélkül szétüvölthessem az egészet. A kezemmel közrefogtam az arcát, és keményen megcsókoltam. Természetesen visszacsókolt. Erősen a nyakamba kapaszkodott, a másik kezével pedig közelebb lökte magát hozzám. Besegítettem, majd a derekára csúszott a kezem. Aztán az ölembe tornázta magát, szembe velem, hátradőltem, ő pedig lehajolt hozzám, hiszen most egy fejjel magasabban volt, és mély csókba kezdett. Mikor abbahagytuk, elhúzódott kicsit.

- Te vagy a legrosszabb dolog, ami történt velem. – mondtam.

- Mondtak már rosszabbat is. – válaszolta, mire felnevettem.  Magabiztos mosoly jelent meg a szája sarkában. Mielőtt hagytam volna, hogy újra megcsókoljon, megszólaltam.

- Miért?

- Mit miért? – kérdezte zavartan.

- Te miért nem ítélsz el? – kérdeztem.

- Miért kéne, hogy elítéljelek? – őszintén meglepődöttnek tűnt. Ezen viszont én lepődtem meg.

- Amiért Alfa vagyok. Amiért az Alfákkal vagyok. Azért, mert Dereket akarjuk. Azt akarjuk, hogy öljön. Hogy közénk való legyen. Mindenért. – soroltam fel. Ezen elgondolkozott egy percig.

- Az, hogy Alfa vagy, nem rossz dolog. Az, hogy velük vagy… nos, biztosan megvannak rá az okaid. És… Derek… Neki meg kell küzdenie a saját démonaival. Mindenkinek vannak ellenségei. Viszont nem feltétlenül ugyanazok a mieink. És valószínűleg… ha úgy hozná a sors, természetesen segítenék neki. Viszont hiszek benne, hogy ez majd változik. Hogy az emberek változnak. De én a jelenben élek. A pillanatnak. – foglalta össze. Megértettem, mégis összezavarodtam. Az, amit mondott… hogy van rá okom, hogy velük legyek. Igazából nem volt. Egész idáig ezt tartottam természetesnek, de nem volt rá okom. Ez mélyen elgondolkoztatott… talán el is gondolkozom rajta, ha már nem ül az ölemben Christine a parkban, egy padon, nem nyalja végig a nyakam incselkedőn, és nem csókolom meg újra. Miközben az jutott az eszembe, hogy mégsem vagyok csupán „maradék” számára.

10. fejezet - Lydia

- Aiden, hagyj! – szóltam rá. Leengedte maga mellé a karjait. Csak akkor kezdtünk el vitatkozni, mikor meggyőződtem, hogy senki sincs itthon. A moziban történtek után nem szóltunk egymáshoz. Sem hétfőn, sem pedig kedden nem hagytam magam. Ma követett a suliból hazáig. Kezdődött a vita, mint mostanában annyiszor.  Rossz érzés volt, de nem voltam hajlandó úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mert igenis történt. Láttam, ahogy megcsókolja Christine Hale-t.

- Lydia, mondtam már, hogy szeretlek, és hogy sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Nem tudom, mi van velem. – kérlelt, de már nem próbált magához húzni, vagy elkapni a karomat, sem semmit.

- Elegem van, nem kérek többet a sajnálatból. Nekem ennél több kell. – kiborultam.

- Én… - az arcomat fürkészte. Szándékosan nem néztem a szemébe. – Nem jelentett semmit! Esküszöm! – mondta kétségbeesetten.

- Ugyan, legalább magadnak ne hazudj.  – intettem le.

- Én nem… - nem fejezte be a mondatot.

-Látod? Pontosan erről beszélek. – állítottam szembe az igazsággal. – Te beleszerettél! – vádoltam meg, hiszen tudtam, hogy így van.  Felismertem a jeleket. Mégis reménykedtem benne, hogy ezt valahogy tagadja. Talán hittem volna neki. Már csak azért is, mert hinni akartam. De az, hogy most ő kerülte a tekintetemet, és olyan volt, mintha nyakon csípték volna, felért egy pofán csapással.

- Szerintem jobb, ha most… - azt akartam, hogy elmenjen. Fájt, és egyedül akartam maradni.

- Lydia… - odalépett hozzám, de elhúzódtam tőle.

- Jobb, ha most elmész! – sikerült befejeznem a mondatot. Ő is, és én is tudtam, hogy ha most elküldöm, nem lesz többet újrakezdés. Nem lesz több...  semmi.

- Vége? – szólalt meg Aiden halkan.

- Szerintem mindenkinek így lesz a legjobb… - feleltem olyan halkan, ahogy ő is.

- De én… - utolsó próbálkozás, de már nem fordulhattam vissza. Megráztam a fejem. Elharapta a mondat végét, majd pár pillanat csönd után elindult a nappalin át, és kiment a házból. A bejárati ajtó hangos csapódással zárult be mögötte. Pár vakkantás szüntette meg a magányos csendet, ami a házra telepedett.

- Csitt, Prada! – szóltam a kutyámra, de ő csak folyamatosan ugatni kezdett a hátsó ajtóra. Odamentem, és kiengedtem, és ő máris szaladt a kertkapuhoz. Mielőtt elindultam volna utána, letöröltem a könnyeimet, amit Aiden távozása csalt ki a szememből. – Prada! – szólítottam a kutyát, mert időközben eltűnt a szemem elől. – Pr… - és már fel is bukkant. Elégedetten szaladt oda hozzám, de közben meghallottam a vaskaput, ahogy nyikorogva bezáródik. Odanéztem, és valaki a kapuban állt… Minden szó a torkomra fagyott. Nem tudtam megszólalni. Ehelyett elindultam a fiú felé, és egyre gyorsabb tempóban haladtam. Ő közben ledobta a sporttáskát, és a hátizsákot, hogy elkapjon, amikor a nyakába ugrom. Felesleges volt letörölnöm a könnyeimet, hiszen most úgy ömlöttek, mint a záporeső. Vagy öt percig szipogtam, és próbáltam lenyugodni, csak az után sikerült megköszörülnöm a kiszáradt torkom, hogy végül megszólalhassak.

- Mit keresel itt, Jackson? – vontam kérdőre. Próbáltam… normális hangsúlyt elérni, de teljesen elgyengültem. Jackson folyamatosan tartotta a karomat, mert érezte, hogy remeg a lábam. A térdeim majdnem összecsuklottak.

- Visszajöttem. – felelte röviden, de mosolygott is hozzá. Ez a mosoly csak nekem szólt.

- De… miért? – kérdeztem. A fülemhez hajolt, és úgy suttogta:

- Mert azt hallottam, hogy szükség van itt rám. – szaggatottan kifújtam a levegőt, majd beszívtam az illatát. Annyira hiányzott az illata. Elhúzódtam tőle, és belenéztem a szemébe. Tudtam. Tudtam, hogy megtaláltam mindazt, amit mióta elment, bármelyik másik fiúban kerestem.

- Lydia, sajnálom, hogy… - kezdett bele, de aznapra már komolyan elegem volt a sajnálkozásból. Helyette inkább a szájára tapasztottam a sajátomat.

- Ne mondj semmit. – mondtam, miután megszakítottam a csókot. – Mi lenne, ha most bemennénk, és elmesélnéd, hol hallottad, hogy szükség van rád… - vetettem fel az ötletet, ő pedig felvette a csomagjait, és összekulcsolta a kezünket.

- Menjünk. – mondta. – Mellesleg, mi volt ez az előbb? Nem akartam megzavarni semmit. – kérdezte, amitől eszembe jutott Aiden. Nagyszerű.

- Ez csak… semmi. Ne hidd, hogy minden rólad szól! – poénkodtam, egy félmosoly kíséretében és becsuktam magunk után a hátsó ajtót. – Menj fel, nekem van még egy kis dolgom! – utasítottam, és ő engedelmeskedett. Megvártam, míg elhalnak a léptei a szobámban, aztán a telefonomért nyúltam. Megkerestem a telefonomban azt a bizonyos számot, és tárcsáztam.

- Halló? – szólt bele a telefonba Christine Hale.

- Itt… - nem tudtam, hogy kezdjek neki. Rögtönöztem. – Itt Lydia Martin.

- Mi? Oké, nem tudom, min akadtál ki jelenleg, de nem én voltam. – mondta rögtön.

- Csend! Nem… tudom, jó? Nem ez a lényeg. Hanem, hogy tudom, Aiden-nel mi van köztetek. És én… nem tudok ellene mit tenni. Vége van, Christine, érted? – erre felsóhajtott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy megkönnyebbült, vagy egy felbosszantott sóhaj volt.

- És ugye most nem várod el, hogy bocsánatot kérjek? Mert nem szerepelt a terveim között… - jegyezte meg.

- Nem. Azt akarom, hogy keresd meg Aiden-t. Most szüksége van… - a lányra, akibe belezúgott, míg velem járt… - egy barátra. Vagy valakire, aki megvigasztalja. – a vonal túlsó végén néma csend honolt. –Kérlek! Ezzel tartozol. Neki, és nekem is! – tettem hozzá határozottan.

- Tudom. Megkeresem! – felelte, és letette. De tudtam, hogy igazat mondott. Kicsit bűntudatom volt, amiatt, ami ma történt, de mikor felértem a szobámba, Jackson magabiztos vigyora, ami semmit sem változott, mindezt elfeledtette velem.