2013. augusztus 24., szombat

14. fejezet - Christine


Nem mentem be a suliba. Két napja hiányoztam már. A harmadik nap reggelén korán reggel kisurrantam, bár biztos voltam benne, hogy valószínűleg mindenki hallotta. A parkba mentem, és futással vezettem le a feszültséget. Aztán mikor már levegőt sem kaptam, visszakocogtam a házhoz. A ház előtt az egyik fa mögül kilépett valaki. Ezt csak a szemem sarkából láttam. Gyorsan szembefordultam vele. Derek állt előttem.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten. Furcsa módon megkönnyebbülést is éreztem, bár ezt nem mutattam ki.
- Szerintem elég nyilvánvaló… - mondta. Sóhajtottam.
- Derek… nem kéne itt lenned. – feleltem határozottan. Legalábbis reméltem, hogy határozottnak tűnök. Nem szerettem volna, ha esetleg valamelyik Alfa itt látja. Ez az ő területük volt. Azon is csodálkoztam, hogy Deucalion úgy fogadott, ahogy. Bár a gyanakvás mindig bennem volt. Szerencsére általában Aiden is mellettem volt, így csak ritkán maradtam egyedül velük. Olyankor viszont vagy tudomást sem vettek róla, hogy ott vagyok, vagy pedig teljesen normálisan viszonyultak hozzám.
- Neked sem! – nézett a szemembe a bátyám. Elfordítottam a fejem.
- Nem mehettem máshová.
- Dehogyisnem. Gyere haza. Most. Velem. – erre csak fejrázás volt a válaszom.
- Nem mehetek. – szólaltam meg pár pillanatnyi feszült csend után.
- Miért?
- Azért, mert nem, és kész. Mert… ez bonyolult.
- Szerintem képes vagyok felfogni. – vágott vissza. Felsóhajtottam.
- Mert egészen idáig idegennek éreztem mindent. Amikor ide jöttünk… vagyis visszajöttünk ide, akkor is minden ismeretlennek tűnt. De aztán elkezdődött ez az egész… Aidennel. – nyeltem egyet. Biztos ecsetelni akarom én ezt? – Minden felfordult bennem. Hiába tudtam, hogy ez rossz, mégis helyesnek éreztem. A magam részéről. De te ezt nem értheted.
- Így éreztél? – vizslatott Derek.
- Megváltoztam. Minden más lett. – válaszoltam tömören.
- Tudom. – bólintott higgadtan.
- Ne csinálj úgy, mintha megértenél. –figyelmeztettem. – Ezzel csak felidegesítesz. – nem szólt semmit. – Önző lettem. De te nem voltál ott mellettünk, mikor mi elmenekültünk a nagyvilágba. Történtek… dolgok. – nem is értettem, miért hoztam fel. Éppen azt akartam mondani, hogy felejtse el, de közbevágott.
- Mi történt, Chrissy? Mondd el.  – megráztam a fejem. Lemondóan másik irányba nézett. – Tudod, talán az, amit teszel… nem rossz. Csak veszélyes. És én… vagyis mi… Mi próbálunk megérteni téged, de ezzel nem segítesz.
- Tudod, a történelem néha ismétli önmagát... – vetettem oda neki. Értetlenül, nagy szemekkel pislogott rám. – Mindegy. – mondtam inkább gyorsan. – Jobb, ha most mész.
- Nem, nem küldhetsz el! A tűzzel játszol, és meg fogod égetni magad! – rivallt rám a bátyám. Vállat rántottam. – Nem intézheted el ennyivel! Nem érted, hogy…
- Nem, Derek. Nem értem. Eddig nem történt semmi. És nem is fog. – bizonygattam. – Megbízom…
- Ki ne mondd! – szakított félbe.
- Megbízom Aiden-ben. – szorosan lehunyta a szemét, és a fejét ingatta.
- Régen nem ilyen voltál. Tudom, hogy valami történt. Csak tudnám, mi az. De sem te, sem Cat nem beszéltek… dolgokról. Nem mondjátok el, mi az, ami lényeges változást hozott az életetekbe. Akkor hogy segíthetnék? – nézett rám tehetetlenül.
- Ne izgasd emiatt magad. Nem kell segítened. Ezen… nincs mit segíteni. Ami történt, megtörtént. Csak van, és kész. El kell fogadnod, hogy nem ugyanazok vagyunk, akik voltunk. És ne hidd, hogy eleinte nem próbáltam az lenni, aki régen. Egyszerűen beletörődtem. Ilyen lettem, és ezt már nem lehet visszafordítani. – magyaráztam keservesen.
- Chrissy… - Derek közelebb lépett. Sajnálkozva nézett rám. Sóhajtva hozzá léptem, és egy gyors ölelés után elhúzódtam.
- El kell menned.
- Költözz haza. – makacskodott. Nemlegesen megráztam a fejem.
- Meg kell találnom önmagam. – fejeztem ki költőien.
- És ezt nem lehet valami kevésbé gyilkos társaságban? – kezdett érződni a hangulatán, hogy beletörődik, ma biztos nem megyek haza. Gyorsan bólintottam.
- Hiszen ismersz. A veszély mindig is az életem része volt. Ez ezzel jár.
- Nem örülök. Kicsit sem. – mondta. – De úgy látszik, hogy vagy nem érdekli őket, hogy a testvérem vagy, vagy pedig valami terv része lettél… Tudod, legszívesebben egyesével végeznék mindegyikükkel. De…
- De nem lennél rá képes. – fejeztem be a mondatát.
- Ahogy arra sem vagyok, hogy a húgomat biztonságban tartsam. – sütötte le a szemét. Csodálkozva néztem rá. Nem tudom, hová lett a harcias, parancsoló bátyám, de ezt a harcot most megnyertem.
- Menj haza, Derek! – szóltam még rá, aztán bementem a házba, ő pedig eltűnt a szemem elől. A szemem sarkába könnyek gyűltek, de gyorsan elmorzsoltam őket, ahogy a liftbe léptem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése