14. fejezet - Christine

Nem mentem be a suliba. Két napja hiányoztam már. A harmadik nap reggelén korán reggel kisurrantam, bár biztos voltam benne, hogy valószínűleg mindenki hallotta. A parkba mentem, és futással vezettem le a feszültséget. Aztán mikor már levegőt sem kaptam, visszakocogtam a házhoz. A ház előtt az egyik fa mögül kilépett valaki. Ezt csak a szemem sarkából láttam. Gyorsan szembefordultam vele. Derek állt előttem.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten. Furcsa módon megkönnyebbülést is éreztem, bár ezt nem mutattam ki.

- Szerintem elég nyilvánvaló… - mondta. Sóhajtottam.

- Derek… nem kéne itt lenned. – feleltem határozottan. Legalábbis reméltem, hogy határozottnak tűnök. Nem szerettem volna, ha esetleg valamelyik Alfa itt látja. Ez az ő területük volt. Azon is csodálkoztam, hogy Deucalion úgy fogadott, ahogy. Bár a gyanakvás mindig bennem volt. Szerencsére általában Aiden is mellettem volt, így csak ritkán maradtam egyedül velük. Olyankor viszont vagy tudomást sem vettek róla, hogy ott vagyok, vagy pedig teljesen normálisan viszonyultak hozzám.

- Neked sem! – nézett a szemembe a bátyám. Elfordítottam a fejem.

- Nem mehettem máshová.

- Dehogyisnem. Gyere haza. Most. Velem. – erre csak fejrázás volt a válaszom.

- Nem mehetek. – szólaltam meg pár pillanatnyi feszült csend után.

- Miért?

- Azért, mert nem, és kész. Mert… ez bonyolult.

- Szerintem képes vagyok felfogni. – vágott vissza. Felsóhajtottam.

- Mert egészen idáig idegennek éreztem mindent. Amikor ide jöttünk… vagyis visszajöttünk ide, akkor is minden ismeretlennek tűnt. De aztán elkezdődött ez az egész… Aidennel. – nyeltem egyet. Biztos ecsetelni akarom én ezt? – Minden felfordult bennem. Hiába tudtam, hogy ez rossz, mégis helyesnek éreztem. A magam részéről. De te ezt nem értheted.

- Így éreztél? – vizslatott Derek.

- Megváltoztam. Minden más lett. – válaszoltam tömören.

- Tudom. – bólintott higgadtan.

- Ne csinálj úgy, mintha megértenél. –figyelmeztettem. – Ezzel csak felidegesítesz. – nem szólt semmit. – Önző lettem. De te nem voltál ott mellettünk, mikor mi elmenekültünk a nagyvilágba. Történtek… dolgok. – nem is értettem, miért hoztam fel. Éppen azt akartam mondani, hogy felejtse el, de közbevágott.

- Mi történt, Chrissy? Mondd el.  – megráztam a fejem. Lemondóan másik irányba nézett. – Tudod, talán az, amit teszel… nem rossz. Csak veszélyes. És én… vagyis mi… Mi próbálunk megérteni téged, de ezzel nem segítesz.

- Tudod, a történelem néha ismétli önmagát... – vetettem oda neki. Értetlenül, nagy szemekkel pislogott rám. – Mindegy. – mondtam inkább gyorsan. – Jobb, ha most mész.

- Nem, nem küldhetsz el! A tűzzel játszol, és meg fogod égetni magad! – rivallt rám a bátyám. Vállat rántottam. – Nem intézheted el ennyivel! Nem érted, hogy…

- Nem, Derek. Nem értem. Eddig nem történt semmi. És nem is fog. – bizonygattam. – Megbízom…

- Ki ne mondd! – szakított félbe.

- Megbízom Aiden-ben. – szorosan lehunyta a szemét, és a fejét ingatta.

- Régen nem ilyen voltál. Tudom, hogy valami történt. Csak tudnám, mi az. De sem te, sem Cat nem beszéltek… dolgokról. Nem mondjátok el, mi az, ami lényeges változást hozott az életetekbe. Akkor hogy segíthetnék? – nézett rám tehetetlenül.

- Ne izgasd emiatt magad. Nem kell segítened. Ezen… nincs mit segíteni. Ami történt, megtörtént. Csak van, és kész. El kell fogadnod, hogy nem ugyanazok vagyunk, akik voltunk. És ne hidd, hogy eleinte nem próbáltam az lenni, aki régen. Egyszerűen beletörődtem. Ilyen lettem, és ezt már nem lehet visszafordítani. – magyaráztam keservesen.

- Chrissy… - Derek közelebb lépett. Sajnálkozva nézett rám. Sóhajtva hozzá léptem, és egy gyors ölelés után elhúzódtam.

- El kell menned.

- Költözz haza. – makacskodott. Nemlegesen megráztam a fejem.

- Meg kell találnom önmagam. – fejeztem ki költőien.

- És ezt nem lehet valami kevésbé gyilkos társaságban? – kezdett érződni a hangulatán, hogy beletörődik, ma biztos nem megyek haza. Gyorsan bólintottam.

- Hiszen ismersz. A veszély mindig is az életem része volt. Ez ezzel jár.

- Nem örülök. Kicsit sem. – mondta. – De úgy látszik, hogy vagy nem érdekli őket, hogy a testvérem vagy, vagy pedig valami terv része lettél… Tudod, legszívesebben egyesével végeznék mindegyikükkel. De…

- De nem lennél rá képes. – fejeztem be a mondatát.

- Ahogy arra sem vagyok, hogy a húgomat biztonságban tartsam. – sütötte le a szemét. Csodálkozva néztem rá. Nem tudom, hová lett a harcias, parancsoló bátyám, de ezt a harcot most megnyertem.

- Menj haza, Derek! – szóltam még rá, aztán bementem a házba, ő pedig eltűnt a szemem elől. A szemem sarkába könnyek gyűltek, de gyorsan elmorzsoltam őket, ahogy a liftbe léptem.

13. fejezet - Aiden

Miután szakítottunk Lydiával, nem volt egyszerű kiverni a fejemből. Arra tudtam gondolni, hogy letört, és maga alatt van. Persze ezt az egészet Chrissy-nek sikerült elfelejtetnie velem. Másnap az iskolában mégis… mikor megláttam, hogy Lydia már túllépett rajtam, - amitől leesett az állam, és hangosan koppant a linóleumon…  - csalódott voltam. És dühös, amint megtudtam, hogy az állítólagosan elköltözött pasijával, Jacksonnal újra szent köztük a béke. Egyáltalán hogy került vissza a srác? Zavart. És az is, hogy Lydia Jackson révén, akit Derek változatott át vérfarkassá, újra a „Derek Csapat” tagja volt. De aznap sem rágódhattam sokat mindezen, mert Chrissy megjelent, és világtöri helyett feltérképeztük az éppen üres tanári szoba kanapéját… és az íróasztal tetejét. A délután folyamán pedig szintén vele voltam, és kicsit szabadjára engedtük a vadabb énünket. Eközben mesélt kicsit magukról. Az is kicsúszott a száján, hogy a nővére, Catherine képes a teljes alakváltásra, azonban nincs falkája. Mikor megkérdeztem, hogy lett alfa, Chrissy visszakozott, és azt mondta, nem akar beszélni róla. Automatikusan azt szerettem volna, ha elmondja, de rájöttem, hogy azt Deaucalion akarná. Azt is tudtam, hogy ezt meg kéne jegyeznem neki. De nem voltam biztos benne, hogy meg is teszem-e. Mikor hazaértem, inkább nem mondtam semmit. Aztán megcsörrent a telefonom. Chrissy küldött egy SMS-t, hogy menjek le. Furcsálltam, de megtettem. Ott állt a lakóház előtt, kezében egy óriási táskával. Az eső zuhogni kezdett vagy fél órája, és Chrissy csurom víz volt. Még mindig az esőben állt, és figyelt.

- Mit keresel itt? – csodálkozva léptem ki a szakadó esőbe. Odasiettem hozzá.

- Én… Nem tudom, hová mehetnék. – értetlenül néztem rá. – Derek… Dereknek van pár szabálya, amit nem voltam képes elfogadni. El kellett jönnöm. És most nem tudok máshová menni. – szemei könyörögve tekintettek rám. Amikor leesett mit akar, majdnem hátast dobtam.

- Megőrültél? De hát… ez veszélyes. – feleltem a kimondatlan kérésére.

- Vicces, hogy pont a nagy és veszedelmes ellenséges csapat egy tagja figyelmezteti az áldozatukat, hogy veszélyesek… - jegyezte meg.

- Nem vagy áldozat. – válaszoltam rutinból. – Tehát… nálam akarsz lakni? – mondtam ki a kérését. Elhúzva a száját bólintott.

- Vagyis, csak meghúzni magam egy darabig. – helyesbített aztán.

- Meglátjuk, mit tehetek… - feleltem, és felemeltem a táskáját. Pár perc múlva benyitottam a lakásunkba, és betereltem őt is. Kali és a testvérem pont a nappaliban álltak Deucalion-nel. Fintorogva csuktam be magam mögött az ajtót, miközben már hallatszott is az ellenséges felmordulás. Meglepetésemre Deucalion megszólalt.

- Hát így kell köszönteni egy vendéget? – erre csend lett. – Üdvözöllek, Christine Hale. Miben segíthetek? – közelebb lépve, a botja nagyot koppant a parkettán. Várt rá. Mintha már tudta volna, hogy jönni fog.

- Én… - Chrissy-n éreztem, hogy bizonytalan. A helyében én is az lettem volna. A tenyerem izzadt, és féltettem őt. Így a mondata többi részét félbeszakítva inkább én válaszoltam.

- Szeretné meghúzni magát itt nálunk, egy darabig… - erre Deucalion elismerően megbillentette a fejét.

- Szóval nem félsz, hogy esetleg történik veled valami? – mielőtt bármit felelhettem volna a nevében, Chrissy gyorsabb volt.

- Nem félek. – vágta rá.

- Nos, ez érdekes helyzetet vet fel. Nagyon érdekes…

- Duke, nem gondolhatod komolyan! Mi van, ha kémkedni jött ide? Vagy ha ez valami tervük része? – állt a vezetőnk elé Kali. Eközben én farkasszemet néztem Ethan-nel. Neki sem tetszett az ötlet. De nem hagytam magam, továbbra is kemény pillantással viszonoztam az övéit.

- Szerintem, Miss Hale-t nem vezérlik ilyen kicsinyes célok. Csak egy menedéket kereső társunk, a háborúban, amit egymással vívunk. És mi miért ne adjuk meg neki, azt, amit keres? – Deucalion könnyed hangnemben beszélt, halálosan komolyan.

- Tehát… maradhat? –a pillantásomat elszakítottam Ethan-ről, és Deucalion-re pillantottam.

- Természetesen, nem fordítunk hátat egy ilyen kérésnek. – bólintott, aztán mielőtt mást mondhatott volna, én szóltam közben.

- Használhatja az én szobámat.

- Kiváló! – hangzottak a szavak a férfi szájából. – Vezesd körbe! Azután válhatnék veled pár szót? – némán bólintottam. Aztán megfogtam Chrissy karját, és húzni kezdtem a megfelelő irányba. Eközben ő elmormogott egy „köszönöm”-öt, és megpróbálta állni a szúró pillantásokat. Elmagyaráztam, mi hol van, aztán magára hagytam a szobámban. A konyhában, amikor kiértem, Kali a csaphoz lépett, és megnyitotta, majd folyni hagyta.

- Ez most mire volt jó? – kérdeztem. Felhúzta a szemöldökét.

- Ez majd talán elnyomja azt, amit beszélünk. Neki nem kell tudnia róla.

- Nem hallgatózik. – keltem Chrissy védelmére.

- Természetesen… - szállt szembe velem Ethan. – De azért jobb az elővigyázatosság.

- Miről akartál beszélni? – fordultam inkább a vak férfi felé, aki féloldalasan mosolygott rajtunk. Nem értettem, mi ebben a vicces.

- Természetesen róla. – ez rosszul kezdődött. Valószínűleg nem tehettem volna rosszabbat, mint hogy idehozom. – Büszke vagyok rád, Aiden. – ettől meghökkentem. Ahogy Ethan és Kali is.

- Miért? – kérdeztem.

- Egyszerűen zseniális terv. Idehozni, a mit sem sejtő Hale-t, aki belehabarodik az ellenségbe… Aztán máris a markunkban tartjuk. És ennél nagyobb ütőkártyánk nem is lehetne. A testvére nyílván egy idő után rohan, hogy megmentse… - visszafojtottam a lélegzetem. Ez volt az… amit egyáltalán nem akartam. Kali szája gonosz vigyorra görbül. Ethan elismerő pillantással mért végig. Duke folytatta – Ennél jobban talán én sem rendezhettem volna meg. Ez a lány nem semmi. Vakmerő. Mostantól semelyikőtök sem bánthatja. Ez a szabály. – ettől megkönnyebbültem, bár nem mutathattam ki. A szívem akkor hagyott ki egy ütemet, amikor Duke azt is hozzátette: - Ugyanis annak is eljön majd az ideje… - majd a szája egy vigyorrá torzult, és Kali segítségével elindult, ki a lakásból. Ethan pedig megveregette a vállam, amint utánuk menve elhaladt mellettem.

- Szép volt, tesó. – mikor egyedül maradtam, a csaphoz sétáltam, és elzártam. Félelmetes szorongás töltött el. Lehet, hogy Christine-t nem vezérelték kicsinyes célok, de Deucalion meglátta benne az eszközt. Őt pont ilyen célok vezérelték.

12. fejezet - Derek

Az ajtó hangos nyikorgással verte fel a nyugodt este csendjét, bár én korántsem voltam nyugodt. Vártam. Már senki sem volt fent, - elméletileg – csak én ültem a megszokott fotelben, a sötétben. És végre meg is érkezett az, aki miatt vártam.

- Hol jártál? – kérdeztem, amint Christine befordult a folyosóról. A hangom rideg volt, de annyira, hogy a húgom összerezzent tőle, sőt, még én is meglepődtem rajta.

- Sehol. – próbálta ennyivel lerendezni a dolgot, de nem hagytam.

- Ne hazudj. – álltam fel, majd elé léptem, mikor a szobájába akart sietni.

- Ne szórakozz már! – forgatta meg a szemeit.

- Azt hittem, világos voltam a múltkor. – jól tudtam, hogy merre járhatott. És ebből a mondatból ő is leszűrte, hogy tudom. Felsóhajtott.

- Az is voltál. De mint észrevettük, én belül sötét vagyok. – jegyezte meg fanyarul. – Elengednél? – kérdezte közömbösen.

- Christine, ő egy Alfa. És ő, meg az Alfa barátai vígan ölnek meg, amint hátat fordítasz nekik. Hányszor mondjam még ezt el? – korholtam.

- Lehet, hogy ti nem vagytok pajtik, de nekem még nem ártottak. – kerülte a tekintetem.

- Ó, majd fognak. De ne akard kivárni. Tartsd távol magad tőle! – rivalltam rá. Kezdtem bedühödni. – Te nem ismered őket. Nekem volt szerencsém hozzájuk. Azt hiszed, ez játék? Nem engedem, hogy az életeddel játssz!

- Igen? És mit akarsz tenni? Szobafogságra ítélsz? Tudod, nem vagyok már öt éves! – feleselt vissza. Aztán elindult, kikerülve engem. A karja után kaptam. Azonban, mint aki már számított rá, ő kapta el az én karom, félúton a levegőben. Visszafordult hozzám. A szemei acélkék, izzó pillantással égettek lyukat belém…

- A bátyám vagy, Derek. Befogadtál. Köszönettel tartozom. De tudok vigyázni magamra. És nem tilthatod meg, hogy kivel találkozhatok, és ki kerül tiltólistára, csak mert neked nem szimpatikus. – sziszegte, majd elengedte a karom, a szemei újra emberi szemek voltak.

- Még mindig nem érted! – szóltam utána, ugyanis már hátat is fordított, hogy ott hagyjon.

- Akkor minek vesződsz velem? Majd megértem. – ő most legalább olyan ridegen válaszolt vissza, mint én, mikor hazaért. Csak most én rezzentem össze. Ez az idő, ez az egy pillanat elég volt, és máris magára csukta a szobája ajtaját.

- Azért vesződöm, mert a húgom vagy, és nem akarom, hogy bántódásod essen. Miattam. – suttogtam, de már csak magamnak. Majd hosszan kifújtam a levegőt, és visszavonultam a szobámba, hogy tovább agyalhassak Chrissy önző viselkedésén, meg minden máson.

Másnap reggel szürke felhők lepték el az eget. Az eső lába a levegőben lógott. Kivételesen későn ébredtem. A többiek már rég az iskolában voltak. A délelőttöt edzéssel töltöttem, egyrészt, hogy erőben tartsam magam, másrészt, hogy levezethessem a feszültséget. Aztán ez a program átcsúszott a délutánba is. Később meg csak céltalanul vizsgálódtam a környéken. Fél három körül értem haza. Addigra a jól ismert dzsip már a ház előtt parkolt. Odabent Catherine-t találtam, méghozzá Stiles-szal.

- Ti ketten meg mi a francot csináltok? – vontam kérdőre az idősebbik húgomat, aki szorosan Stiles mellett ült a kanapén, a lábait a srác ölében nyugtatta, és a nyelve… nem igazán volt a saját szájában. Catherine elhúzódott Stiles-tól, aki már-már ijedten pislogott felém.

- Békülünk.  – felelte kacéran, és angyali mosolyt villantott rám.

- Békültök… tudod, Cat, ilyenkor a szavak használata is sokat segít a helyzeten, de mint látom, ennek a fogalomnak te új értelmet adtál. – jegyeztem meg.

- Igazából… azokat már elhasználtuk. – szólalt meg felbátorodva Stiles. Felvonva a szemöldököm rá emeltem a tekintetem.

- Téged nem kérdeztelek. De tudod, én is adhatok, új értelmet mondjuk annak a fogalomnak, hogy „elbeszélgetünk, mit szabad a házamban a húgommal csinálni, mikor éppen előtted állok”. Meglátjuk, ahhoz mennyi szóra van szükségem… - feleltem. – És mit keresel itt pont te? – most Cat-re néztem. – Mit keres itt pont ő?

- Mi bajod vele? Még ismered is! – legyintett nemtörődöm módon, megvonva a vállát.

- Épp az a bajom… - mormogtam halkan, de egy halvány félmosoly megjelent az arcomon. – És Christine merre van? – kérdeztem aztán. Ettől Cat tekintete elködösült.

- Tudod, ő…

- Ne merd azt mondani, hogy megint… vele van! – szakítottam félbe, de Cat bólintott, mire lefagyott a mosoly az arcomról. – Hát ezt nem hiszem el! – ezután neki és Stiles-nak nem volt kedve tovább „békülni”. Stiles elment, Cat pedig idegesen várta, hogy Christine megérkezzen. Inkább a miatt lehetett ideges, mert én mérges voltam. És ismerte a húgunkat is, aki pedig idegesítően higgadt, nemtörődöm és gyerekes tudott lenni néha, és ez a párosítás nemigen fért össze. Amint csapódott a bejárati ajtó, felugrott a kanapéról.

- Chrissy… - szólította meg, mire a húgunk felhorkant.

- Már megint? A fogadóbizottság… - nézett kettőnkre flegmán. – Elmondtad neki? – nézett most élesen Cat-re. Ő némán bólintott. – Hát ez röhej! – nevetett fel Christine.

- Ezt nem csinálhatod! – szóltam közbe, mielőtt Chrissy Cat-nek ugrott volna.

- Szerintem meg de! – vágott vissza, felém fordulva.

- Oké, nem akartam ezt csinálni, de ha nincs más választásom… - sóhajtottam fel, majd kijelentettem, amit akartam. – Mivel az én házam, az én szabályaim. És szabályba foglalom, hogy nem találkozhatsz egyik Alfával sem. – Christine elkerekedett szemekkel meredt rám.

- Jó, akkor lelépek! – jelentette aztán ki, némi szünet után. Most én néztem nagyot.

- Hé, hé, hé! – állította le Catherine. Legalábbis próbálta. – Miért olyan fontos ez neked?

- Mert… Nincs közötök hozzá. Nem érdekelnek a szabályaitok! – itt inkább felém sandított.

- Nincs hová menned! – közöltem vele.

- Csak azt hiszed! – felelte, és beviharzott a szobájába. Húsz perc múlva egy nagy zsákkal a hátán jött ki onnan, és közölte, hogy tényleg elköltözik… Én pedig talán egy hibát követtem el, amikor mérgemben azt feleltem: „Menj csak.”

11. fejezet - Aiden

Szótlanul ültem a parkban egy padon. Haza nem mehettem, annak csak sok cukkolás lett volna az eredménye, amire most nem volt szükségem. Így két betört ablakkal, egy berúgott ajtóval, és pár széttört faléccel később, amit az egyik üres raktár szenvedett el, a parkba mentem. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem terveztem beleszeretni senkibe. És tessék, most már akadt két ember is. Ugyanakkor bűntudat gyötört amiatt, amit Lydiával csináltam. Míg vele voltam, teljesen más szintre léptem. Kevésbé éreztem magam vérfarkasnak. Legalábbis olyannak, aki ártatlanokat szeretne öldökölni. Nem érdekeltek már Deucalion és a többiek tervei sem. Csak szerettem volna normális lenni. Amit meg végképp nem értettem, hiszen egészen eddig mindig többet akartam annál. És itt volt Christine is. Már a legelső napon elkezdődött, amikor idejött. Persze tudtam én, hogy direkt csinálja. Olyan volt, mint én ez előtt az egész előtt, csak éppen lány kiadásban. . Flörtölt, becserkészett, játszadozott, aztán a maradékot otthagyta. Igazi ragadozó. És valami megfogott benne. Nem tudtam volna megmagyarázni. Csak azt tudtam, hogy elvesztem a kék örvényben, mikor belenéztem a szemeibe, és hogy imádtam, amiért vakmerő volt, még annak ellenére is, hogy miatta ment tönkre a kapcsolatom Lydiával…

- Hé! – szólalt meg hirtelen valaki. Felnéztem. – A mosoly jobban áll neked, Alfa.

- Mit keresel te itt? – vontam kérdőre, mikor Christine lehuppant mellém a padra. Vállat vont.

- Ott vagyok, ahol kellek. – felhúztam a szemöldököm.

- Miből gondolod, hogy…

- Ugyan, már! Nézz végig magadon. Jól jönne valaki társasága. – szakított félbe. Nem mondtam semmit, csak bólintottam. Egy darabig csak ültünk ott csendben. Szánalmasnak éreztem magam.

- Rendben, mesélj csak. Mi történt? – szólalt meg. Ránéztem. A lassan homályba süllyedő fákat nézte körülöttünk.

- Tudnod kell, hogy mi történt, különben nem lennél itt. – mondtam ki a nyilvánvalót.

- Talán tudom is. – mondta titokzatosan. – De tőled akarom hallani. - döntötte félre a fejét. 

- Lydia meg én szakítottunk. – feleltem tömören. Bólintott.

- Tudom.

- Mit akarsz hallani?

- Mondd el az okát. Mit tettél? – pontosan tudta. Éreztem, hogy tudja. Persze, hogy tudta, hiszen miatta volt. Ideges lettem.

- Te tudod a legjobban! – feleltem kicsit hangosabban, mint kellett volna.

- De nem a te szádból hallottam. – nézett keményen a szemembe. Beszélni kezdtem.

- Önző voltam. Önző, mert Lydia nem volt elég. Nemet kellett volna mondanom, amint bekerültél a képbe. De nem, hiszen te szinte aranytálcán kínáltad magad. Az elveszett Hale, és én rögtön rád kattantam. Te pedig… kicsit sem volt bűntudatod, és folytattad.  – felé fordultam. Az arcomat vizsgálta. Mérgesen néztem rá.

- Megesik. – vállat vont. Ettől csak még jobban dühös lettem.

- Felforgattál mindent, miattad elvesztettem Lydiát. És hihetetlen, mert mindezek után nem rád vagyok mérges, hanem saját magamra, amiért ezt tettem. Ugyanakkor dühít, hogy egy kis hang azt suttogja, ne bánjam, mert… - elakadtam egy pillanatra. Felhúzta a szemöldökét. Ez a kis gesztus megőrjített. – Mert így engedhetek annak, amit igazán érzek. És fogalmam sincs, hogy érezhetem ezt. Nem is ismerlek. Csak… itt vagy, és annak ellenére, hogy a pokolba kívánlak, megmagyarázhatatlanul jobban érzem magam, ha mellettem vagy.  – a végét már majdnem ordítottam. Még szerencse, hogy a szürkületben már nem nagyon jártak a parkban. Nagyot sóhajtottam, és elcsendesült minden.

- Jobb? – kérdezte hihetetlenül higgadtan. A homlokomat ráncoltam, miközben idegesen felnevettem. De bólintottam. – Segít, ha kibeszéled magadból a gondokat. – tette hozzá. Ezért volt minden. Direkt felidegesített, hogy gátlás nélkül szétüvölthessem az egészet. A kezemmel közrefogtam az arcát, és keményen megcsókoltam. Természetesen visszacsókolt. Erősen a nyakamba kapaszkodott, a másik kezével pedig közelebb lökte magát hozzám. Besegítettem, majd a derekára csúszott a kezem. Aztán az ölembe tornázta magát, szembe velem, hátradőltem, ő pedig lehajolt hozzám, hiszen most egy fejjel magasabban volt, és mély csókba kezdett. Mikor abbahagytuk, elhúzódott kicsit.

- Te vagy a legrosszabb dolog, ami történt velem. – mondtam.

- Mondtak már rosszabbat is. – válaszolta, mire felnevettem.  Magabiztos mosoly jelent meg a szája sarkában. Mielőtt hagytam volna, hogy újra megcsókoljon, megszólaltam.

- Miért?

- Mit miért? – kérdezte zavartan.

- Te miért nem ítélsz el? – kérdeztem.

- Miért kéne, hogy elítéljelek? – őszintén meglepődöttnek tűnt. Ezen viszont én lepődtem meg.

- Amiért Alfa vagyok. Amiért az Alfákkal vagyok. Azért, mert Dereket akarjuk. Azt akarjuk, hogy öljön. Hogy közénk való legyen. Mindenért. – soroltam fel. Ezen elgondolkozott egy percig.

- Az, hogy Alfa vagy, nem rossz dolog. Az, hogy velük vagy… nos, biztosan megvannak rá az okaid. És… Derek… Neki meg kell küzdenie a saját démonaival. Mindenkinek vannak ellenségei. Viszont nem feltétlenül ugyanazok a mieink. És valószínűleg… ha úgy hozná a sors, természetesen segítenék neki. Viszont hiszek benne, hogy ez majd változik. Hogy az emberek változnak. De én a jelenben élek. A pillanatnak. – foglalta össze. Megértettem, mégis összezavarodtam. Az, amit mondott… hogy van rá okom, hogy velük legyek. Igazából nem volt. Egész idáig ezt tartottam természetesnek, de nem volt rá okom. Ez mélyen elgondolkoztatott… talán el is gondolkozom rajta, ha már nem ül az ölemben Christine a parkban, egy padon, nem nyalja végig a nyakam incselkedőn, és nem csókolom meg újra. Miközben az jutott az eszembe, hogy mégsem vagyok csupán „maradék” számára.

10. fejezet - Lydia

- Aiden, hagyj! – szóltam rá. Leengedte maga mellé a karjait. Csak akkor kezdtünk el vitatkozni, mikor meggyőződtem, hogy senki sincs itthon. A moziban történtek után nem szóltunk egymáshoz. Sem hétfőn, sem pedig kedden nem hagytam magam. Ma követett a suliból hazáig. Kezdődött a vita, mint mostanában annyiszor.  Rossz érzés volt, de nem voltam hajlandó úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mert igenis történt. Láttam, ahogy megcsókolja Christine Hale-t.

- Lydia, mondtam már, hogy szeretlek, és hogy sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Nem tudom, mi van velem. – kérlelt, de már nem próbált magához húzni, vagy elkapni a karomat, sem semmit.

- Elegem van, nem kérek többet a sajnálatból. Nekem ennél több kell. – kiborultam.

- Én… - az arcomat fürkészte. Szándékosan nem néztem a szemébe. – Nem jelentett semmit! Esküszöm! – mondta kétségbeesetten.

- Ugyan, legalább magadnak ne hazudj.  – intettem le.

- Én nem… - nem fejezte be a mondatot.

-Látod? Pontosan erről beszélek. – állítottam szembe az igazsággal. – Te beleszerettél! – vádoltam meg, hiszen tudtam, hogy így van.  Felismertem a jeleket. Mégis reménykedtem benne, hogy ezt valahogy tagadja. Talán hittem volna neki. Már csak azért is, mert hinni akartam. De az, hogy most ő kerülte a tekintetemet, és olyan volt, mintha nyakon csípték volna, felért egy pofán csapással.

- Szerintem jobb, ha most… - azt akartam, hogy elmenjen. Fájt, és egyedül akartam maradni.

- Lydia… - odalépett hozzám, de elhúzódtam tőle.

- Jobb, ha most elmész! – sikerült befejeznem a mondatot. Ő is, és én is tudtam, hogy ha most elküldöm, nem lesz többet újrakezdés. Nem lesz több...  semmi.

- Vége? – szólalt meg Aiden halkan.

- Szerintem mindenkinek így lesz a legjobb… - feleltem olyan halkan, ahogy ő is.

- De én… - utolsó próbálkozás, de már nem fordulhattam vissza. Megráztam a fejem. Elharapta a mondat végét, majd pár pillanat csönd után elindult a nappalin át, és kiment a házból. A bejárati ajtó hangos csapódással zárult be mögötte. Pár vakkantás szüntette meg a magányos csendet, ami a házra telepedett.

- Csitt, Prada! – szóltam a kutyámra, de ő csak folyamatosan ugatni kezdett a hátsó ajtóra. Odamentem, és kiengedtem, és ő máris szaladt a kertkapuhoz. Mielőtt elindultam volna utána, letöröltem a könnyeimet, amit Aiden távozása csalt ki a szememből. – Prada! – szólítottam a kutyát, mert időközben eltűnt a szemem elől. – Pr… - és már fel is bukkant. Elégedetten szaladt oda hozzám, de közben meghallottam a vaskaput, ahogy nyikorogva bezáródik. Odanéztem, és valaki a kapuban állt… Minden szó a torkomra fagyott. Nem tudtam megszólalni. Ehelyett elindultam a fiú felé, és egyre gyorsabb tempóban haladtam. Ő közben ledobta a sporttáskát, és a hátizsákot, hogy elkapjon, amikor a nyakába ugrom. Felesleges volt letörölnöm a könnyeimet, hiszen most úgy ömlöttek, mint a záporeső. Vagy öt percig szipogtam, és próbáltam lenyugodni, csak az után sikerült megköszörülnöm a kiszáradt torkom, hogy végül megszólalhassak.

- Mit keresel itt, Jackson? – vontam kérdőre. Próbáltam… normális hangsúlyt elérni, de teljesen elgyengültem. Jackson folyamatosan tartotta a karomat, mert érezte, hogy remeg a lábam. A térdeim majdnem összecsuklottak.

- Visszajöttem. – felelte röviden, de mosolygott is hozzá. Ez a mosoly csak nekem szólt.

- De… miért? – kérdeztem. A fülemhez hajolt, és úgy suttogta:

- Mert azt hallottam, hogy szükség van itt rám. – szaggatottan kifújtam a levegőt, majd beszívtam az illatát. Annyira hiányzott az illata. Elhúzódtam tőle, és belenéztem a szemébe. Tudtam. Tudtam, hogy megtaláltam mindazt, amit mióta elment, bármelyik másik fiúban kerestem.

- Lydia, sajnálom, hogy… - kezdett bele, de aznapra már komolyan elegem volt a sajnálkozásból. Helyette inkább a szájára tapasztottam a sajátomat.

- Ne mondj semmit. – mondtam, miután megszakítottam a csókot. – Mi lenne, ha most bemennénk, és elmesélnéd, hol hallottad, hogy szükség van rád… - vetettem fel az ötletet, ő pedig felvette a csomagjait, és összekulcsolta a kezünket.

- Menjünk. – mondta. – Mellesleg, mi volt ez az előbb? Nem akartam megzavarni semmit. – kérdezte, amitől eszembe jutott Aiden. Nagyszerű.

- Ez csak… semmi. Ne hidd, hogy minden rólad szól! – poénkodtam, egy félmosoly kíséretében és becsuktam magunk után a hátsó ajtót. – Menj fel, nekem van még egy kis dolgom! – utasítottam, és ő engedelmeskedett. Megvártam, míg elhalnak a léptei a szobámban, aztán a telefonomért nyúltam. Megkerestem a telefonomban azt a bizonyos számot, és tárcsáztam.

- Halló? – szólt bele a telefonba Christine Hale.

- Itt… - nem tudtam, hogy kezdjek neki. Rögtönöztem. – Itt Lydia Martin.

- Mi? Oké, nem tudom, min akadtál ki jelenleg, de nem én voltam. – mondta rögtön.

- Csend! Nem… tudom, jó? Nem ez a lényeg. Hanem, hogy tudom, Aiden-nel mi van köztetek. És én… nem tudok ellene mit tenni. Vége van, Christine, érted? – erre felsóhajtott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy megkönnyebbült, vagy egy felbosszantott sóhaj volt.

- És ugye most nem várod el, hogy bocsánatot kérjek? Mert nem szerepelt a terveim között… - jegyezte meg.

- Nem. Azt akarom, hogy keresd meg Aiden-t. Most szüksége van… - a lányra, akibe belezúgott, míg velem járt… - egy barátra. Vagy valakire, aki megvigasztalja. – a vonal túlsó végén néma csend honolt. –Kérlek! Ezzel tartozol. Neki, és nekem is! – tettem hozzá határozottan.

- Tudom. Megkeresem! – felelte, és letette. De tudtam, hogy igazat mondott. Kicsit bűntudatom volt, amiatt, ami ma történt, de mikor felértem a szobámba, Jackson magabiztos vigyora, ami semmit sem változott, mindezt elfeledtette velem.

9. fejezet - Stiles

Nem kaptam levegőt… Már lihegtem, de nem érdekelt, hiszen a mellé járó jóleső bizsergés sem maradt el. Előttem Cat állt, de olyan közel, hogy már szinte egynek számítottunk. Beszívtam az illatát, miközben a szánk egybeolvadt. A kezem a derekán nyugodott, vagy néha kissé feljebb csúszott. A lábát körém fonta, hátát a falnak préselte. Aztán megéreztem az éles, szúró fájdalmat, ami hirtelen elöntötte a nyakamat. Először nem törődtem vele, de egyre intenzívebbé vált. Felszisszentem. Kipattantak a szemeim, aztán Cat a szemembe nézett, és a szokások kék íriszek, most még kékebben izzottak. A farkas szemei voltak… Elfordult tőlem. Egyik kezemet a nyakamra tapasztottam, a másikkal az álla alá nyúltam, és visszafordítottam az arcát magam felé.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle. Szorosan lehunyta a szemét, majd mikor kinyitotta, az izzó kékség helyét a békés, szelíd kék pillantások vették át. Bólintott.

- Sajnálom! Én nem tudom, mi van velem! – sajnálkozott, de mielőtt folytathatta még megcsókoltam.

- Nem vészes! – vettem el a tenyerem a nyakamról, de bár ne tettem volna.

- Úristen! – jajdult fel Catherine, és rögtön megkerült, hogy szemügyre vegye a nyakam. A kezem ugyanis véres volt. – Ez neked a nem vészes? – kérdezte felháborodva.

- Ne már! – próbáltam nyugtatni. – Volt már rosszabb, hidd el!

- Talán. De azt nem én okoztam. – felelte bűnbánó arccal újra elém lépve. A még tiszta kezemmel a füle mögé tűrtem egy hajtincsét, és egy puszit nyomtam a homlokára.

- Semmi gond. – bíztattam. Halványan elmosolyodott, és hozzám bújt. Átkaroltam, és éppen felvetettem volna, hogy menjünk vissza a többiekhez, amikor a sikátor sarkában megjelent Chrissy, de meg is torpant.

- Ugye… nem zavartam meg semmit igaz? – kérdezte.

- Nem… Semmit. – kuncogott Catherine, és el is indultunk. 

- Jó, csak mert rátok vártunk, hogy végezzetek ezzel a „semmivel”, és közben a film meg elkezdődött vagy tíz perce. – felelte, de a hangjában nem volt megrovás. Amikor kifordultunk a sarkon Scott vigyorgott, akár a tejbetök, ezt viszont Allison találta viccesnek. Még mindig nem adták be a derekukat, bár nem is értettem a logikájukat. Szerették egymást. Ez fekete és fehér. Chrissy visszaállt Isaac mellé, aztán mikor odaértünk, a többiek végre felsóhajtottak, és bementünk a moziba. A hangsúly számomra nem a filmen volt. Aztán, mint később észrevettem, Christine számára sem. Nagyon nézett valamit pár sorral előrébb.  Mikor észrevettem, magamban helyesbítettem. Nem „mit”, hanem „kit”. Lydia és Aiden is bent ültek a moziban. Vágtam egy grimaszt. Ez részben Chrissy miatt volt, részben pedig mert Lydia mostanában folyton külön került tőlünk, hiszen Scott, Isaac és a többiek miatt Aiden nem volt szívesen látott vendég.

- Mi az? – suttogta Cat, mire a fejemmel Lydiáék irányába intettem. Catherine is észrevette, hogy Aiden Chrissy-vel szemez. Folyton. Közben persze Lydiával is próbált foglalkozni. Egészen addig volt ez érdekes, míg Christine fel nem kelt, hogy kimenjen a mosdóba. Aztán Aiden odasúgott valamit Lydiának, és ő is felállt. Az eperszőke hajú lány követte a tekintetével a srácot, és észre is vette, amit nem kellett volna. Döbbenten várt kicsit, de ő is felállt, hogy elinduljon kifelé.

- Ajaj! – szisszentem fel.

- Mennem kéne, nem kéne, hogy Chrissy valami hülyeséget csináljon… - jegyezte meg fáradtan Cat. Vele mentem. Kint Lydia  mérges pillantást küldött Chrissy felé, aki Aiden mellett állt.

- Ezt magyarázd meg! – kérte a fiút, a tekintete könyörgött, hinni akart neki, de tudtam, hogy nem fogja bevenni, bármit is mondjon neki Aiden. Ismertem.

-Lydia, én… - kezdte Aiden, de abba is hagyta.

- Gondoltam. Mit hittél, hogy teljesen hülye vagyok, és nem veszem észre a jeleket? – robbant ki Lydiából. A farkasfiú bánatos arckifejezéssel közelített hozzá, de a lány maga elé emelte a kezeit. – Ne! Hagyj békén! Te meg… - most már Chrissy-re nézett. Aztán lemondóan legyintett, és elviharzott. Aiden Christinre pillantott , de aztán jobbnak látta elmenni. Az ellenkező irányba indult.

- Neked teljesen elmentek otthonról? – hallottam meg Cat szavait, amit a húgához intézett, de én már szedtem is a lában, hogy utolérjem Lydiát.

- Hé, várj! – ragadtam meg a karját, már a parkolóban.

- Mi az? – kérdezte, és gyorsan megtörölte az arcát. Utáltam sírni látni. Vártam pár pillanatig, aztán elindultam egy közeli padhoz, és leültettem. Mellé telepedtem.

- Jól vagy? – kérdeztem vissza. Nem. Nem volt jól, ezt bárki láthatta volna. Rám pillantott. Egy könnycsepp még mindig ott csillogott a szeme sarkában. Késztetést éreztem, hogy letöröljem. Semmi sem volt jól. Óvatosan odanyúltam, és letöröltem. Aztán kérdés nélkül átkaroltam, ő pedig hozzám bújt.

- Hiányzik, Stiles! – suttogta. Ezt talán még senkinek sem vallotta be. –gondoltam magamban. Tudtam jól, kiről beszél. Lydiának összetört a szíve, mikor Jackson elment. Még mindig szerette, és szeretni is fogja. És most, hogy Aiden-t megszerette, amit nem akart, mert tudtam, hogy nem akar kötődni senkihez… megint megtörtént vele. Abban a pillanatban a pokolba kívántam Jackson-t, Aiden-t, még Chrissy-t is.

- Tudom… - suttogtam vissza. Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Nem volt szüksége szánalomra. Megértést keresett. Én pedig valószínűleg jobban megértettem, mint bárki más. Azon kaptam magam, hogy megcsókoltam. A következő pillanatban visszacsókolt. Az azt követőben pedig egy hang szólalt meg a hátunk mögül.

- Stiles? – elhúzódtam Lydiától, és megláttam, hogy Catherine áll a bejárathoz közel. A szemembe fúródott a tekintete, aztán eltűnt az ajtó mögött. Felpattantam, és már indultam is befelé, de eszembe jutott…

- Lydia… - kérdőn néztem rá, talán megerősítést vártam. Meg is kaptam.

- Jobb, ha utána mész! – ajánlotta.

- Te jól leszel? – kérdeztem. Szipogott kicsit, aztán válaszolt.

- Soha jobban… Menj csak! – bíztatott, és már ott sem voltam. Meg kellett találnom Catherine-t, és megmagyaráznom neki valamit, ami már vagy tíz éve bennem volt.

8. fejezet - Christine

Szinte minden nap késtem kicsit az iskolából. Még mindig nem szoktam meg teljesen. Ráadásul őszintén bevallom, hogy néha idegesített az, hogy a nővérem milyen jól kijön mindenkivel, kiismeri magát minden helyzetben. Én csak csendben követem, aztán néha lelépek, amitől mindenki rejtélyes őrültnek titulál. Viszont ez furcsa mód, nem zavar. Ugyanis ilyenkor mindig, vagy legalábbis az esetek többségében valaki más társaságában töltöm az időmet… Valaki olyanéban, akinek nem örül túlzottan a nép, ha vele lát. A szerencsés kiválasztottam Aiden volt. Mikor Derek beszélt velem, nem akartam ezt folytatni, de aztán újra beültem világtörire, és ő mosollyal fogadott. Amit természetesen viszonozni kell. És ezután kicsit megváltoztak az óráim. Meg a gyakran látogatott helyeim is. Amikor először tapasztaltam, hogy az ártalmatlan első találkozásunk mennyire felbosszantotta a Vörös Királynőt, már csak jó mókának is tűnt. És mindez már megszokássá vált. Azóta eltelt három hét. És Dereknek nem lett igaza, ugyanis az Alfák nem mutatták jelét, hogy támadnának. Én pedig elvoltam a saját új világomban. Persze néha mutatkoztam az összeszokott vérfarkas-társasággal is, de alkalomadtán, - mint most is – inkább csináltam mást. Mivel sikerült elérnem, hogy laborpartnerek legyünk Aiden-nel kezdő kémián, muszáj volt felkészülni a következő dolgozatra… Így persze be kellett ülnünk valahová. Először nem is hittem, hogy eljön, így mikor megpillantottam a kávézó ajtajában, szélesen elvigyorodtam.

- Nocsak, Vörös Királynő engedélyt adott, hogy a tanulótársaddal találkozz? – kérdeztem gonoszul.

- Ne hívd így Lydiát! – szólt rám, ahogy lehuppant mellém. – És nem kérdeztem meg. – tette hozzá.

- Á, értem. Különben engedély megtagadva. – bólintottam megértően, de a szám széle mosolyra görbült… megint.

- A lényeg, hogy eljöttem, nem? Mellékesen hozzátenném, nem tartom valószínűnek, hogy ez csupán egyszerű véletlen lenne, Hale! – tette hozzá, és a családnevemet használta megszólításképp. Összevontam a szemöldököm.

- Oké, akkor kezdhetjük? – váltottam témát. Beleegyezően bólintott. Órák teltek el. Ezek alatt az órák alatt, keményen dolgoztam, hogy… a közelébe férkőzzek. Időközben pedig besötétedett. Későre járt már, mikor mondtam, hogy indulnom kéne, hiszen úgy gondoltam, aznapra már nem jutok tovább.

- Rendben. Elkísérlek… egy darabig. – mondta, ami meglepett. Két okból is: a, a törődése meglepett, bár az utolsó pár órában már igazán kedves és figyelmes volt, amire eleve nem számítottam, és b, tudnia kellett, hogy vérfarkas vagyok, és hogy épp emiatt semmi bajom nem eshet, ezért még inkább megdöbbentő az ajánlata.

Már sétáltunk egy ideje, egy egészen kihalt utcácskán, mikor megszólalt az indulás óta először.

- Nem félsz, hogy bántani foglak? – kérdezte, és maga elé meredve lassított a tempón. Az övéihez igazítottam a lépteimet, csak azután feleltem.

- Nem félek tőled. – miután kimondtam, eszembe jutott, hogy ez mennyire Alkonyat-osan hangzott. Gondolatban fejbe vágtam érte magamat.

- Pedig lenne rá okod, Hale! – válaszolta rám pillantva. Pont elkaptam ezt a pillantást. – Például csapdába is csalhatnálak. Senki sem tudná meg jó darabig… - mondta elgondolkozva.  Aztán megállt. Én is megtorpantam, és kérdőn néztem rá. Ez a felvetés kissé aggasztott. Viszont ahelyett, hogy ezt bevallottam volna, azt mondtam:

- Ne hívj Hale-nek! Rendes nevem is van! – ettől egy félmosoly jelent meg a szája szélén, amikor a szemembe nézett.

- Tudod, sok minden tehetnénk veled… - álltam a pillantását, nem akartam, hogy elbizonytalanítson.

- Igen? Például? – kérdeztem.

- Például… - közelebb lépett, amitől önkéntelenül hátráltam. Félelmetesen tornyosult előttem, a száznyolcvanas magasságával. – Tehetném akár… - ezek a félmondatok főleg idegesítettek, és nem volt már hová hátrálnom, ugyanis a hátam szépen bemutatkozott a mögöttem álló épület falának. Aiden közben felemelte a kezét, és ujja hegyével végigsimított a torkomon… A tekintete komolyságot sugallt. Aztán… megcsókolt. Várjunk… Mi? Már csak azon kaptam magamat, hogy visszacsókoltam. Kisimított egy kósza tincset az arcomból, én pedig a nyakába kapaszkodtam. Aztán egy perc múlva megszakította a kötelékünket, és zihálva hátrébb lépett tőlem. – Jah, akár ezt is. – pár másodpercig nem értettem, aztán leesett, hogy ez volt az előbb elkezdett mondatanának a befejezése. Csodálkozva bámultam rá.

- Mindegy, innen már két perc múlva otthon vagy. Nem lenne jó, ha közelebb mennék a Hale-házhoz. – váltott témát hirtelen, és a tekintetéből kiveszett a ragyogás, és a vágyakozás, ami az előbb még mélyen ült abban a szempárban. – Legyen jó éjszakád, Christine. – búcsúzott el, aztán már ott sem volt. Pár pillanatig még ott szobroztam egyhelyben, az arcomon bárgyú kifejezéssel, de végül elindultam. Próbáltam kiűzni a fejemből a mocskos gondolataimat. A házba érve, csak intettem egyet a többieknek, és beviharzottam a szobámba, ahol ledőltem az ágyamra. Csoda folytán, anélkül, hogy agyaltam volna rajta, hihetetlenül gyorsan aludtam el.

Aztán az éjszaka közepén a saját zihálásomra ébredtem, és egy hangra, amit egész álmomban hallgattam. : - Legyen jó éjszakád, Christine. – Ezek után persze az alvás már lehetetlennek tűnt, és a kísértő álmaim helyét kísértő gondolatok vették át. Folyton Aiden arca jelent meg előttem, és sajnos, vagy nem sajnos ezt az arcot párosítottam a lelkemben tátongó üres érzéssel.

Mivel a próbálkozást a visszaalvásra feladtam, kiosontam a nappaliba, és abba a székbe telepedtem le, ahol általában Derek szokott ülni. Beszívtam az illatát, aztán a nagy ablakon bámultam kifelé, és néztem, ahogy ébred a táj. Ismerősnek tűnt, ahogy a hűvös sötétség helyét átvette a melengető fény, ugyanis ilyesmit éreztem magamban is…