Napok teltek el. Én és Chrissy
iskolába jártunk a többiekkel, míg Derek ki tudja, mit csinált. Nyilván várt.
Várta a veszély eljövetelét. Bár kissé lazább volt, mint pár nappal ezelőtt.
Eközben a veszély más formában
érkezett meg hozzánk, mint ahogy azt vártuk. A húgom ugyanis szokásához híven
nem tudott leállni. Éppen, hogy megismertük Lydiát, neki természetesen rá
kellett hajtania a pasijára. Aki nem utolsósorban a Dereket zaklató Alfacsoport
egyike. És bár még aznap Derek megmondta neki, hogy ezt el se kezdje, a mi
drága kishúgunk ezt nem volt képes felfogni. Azóta ha jók az infóim, sikerült
úgy rendeznie a dolgokat, hogy több időt tölthessen el a srác közelébe. Már
előre félek, mekkorát robban a bomba, mikor ezt Lydia is megtudja. Nem tudtam
megérteni… Derek-nek ártott az a srác… Hogy foglalkozhatott vele? Mindenesetre
egyelőre én próbáltam ebből kimaradni. Ismertem már annyira Chrissy-t, hogy
tudjam, teljesen tökmindegy, mitől tiltjuk el, de ha eltiltjuk, annál jobban
csinálja majd. Csak sajnos akkor még egyikünk sem értette meg, mennyire komoly
a helyzet.
És én pedig… én elvoltam a saját
világomban. A magányban töltött évek után hazatérni, és tartozni valahová,
olyan volt, akár a paradicsomban. Főleg, hogy, mivel egészen idáig nem engedtem
közel magamhoz senkit, most valami átbillent bennem a másik irányba. És amint
ez megtörtént, tudtam is, hogy ki volt az…
-Stiles! Gyere már! – kiáltottam
hátra.
- Várj már! – szólt oda, de meg
sem hallottam. Átvágtam a parkolón, be az áruházba. Igazából úgy volt, hogy a
mai napot nálunk töltjük, de Derek nem lelkesült ezért, így kénytelenek voltunk
máshová menni. Pedig Scott az elején azzal érvelt, hogy biztonságosabb, ha nem
hagyjuk egyedül, de a bátyám hajthatatlan volt. – Hová sietünk ennyire? – vont
kérdőre, mikor végre utolért.
- Igazából arra gondoltam, megihatnánk
valamit. – mondtam elgondolkozva.
-
Ilyenkor úgy érted, hogy… kettesben? – kérdezte, és közben rám nézve
várta a választ.
- Igen, úgy… hülye! – feleltem,
és újra az előttem levő utat néztem, egy helyet keresve, ahová kényelmesen
beülhetünk.
- Oké, de várj! És a többiek?
–kérdezte felhúzva a szemöldökét.
- Hát, ők… majd csatlakoznak
hozzánk később… - mondtam győzködve, és reméltem, hogy nem kérdez többet.
Igazából csak azt mondtam, hogy találkozzunk valahol itt… De nem bántam, hogy
megint kettesben maradtunk. Stiles rendes gyerek volt. És helyes is. És már az
első nap megfogott benne valami. Talán a néha előtörő idiotizmus, amivel Isaac
és Scott is fertőzött volt, nem tudom. Talán megláttam benne valamit, amit
eddig más nem. Csak azt tudtam, hogy az utóbbi időben nem csak Chrissy rendezte
úgy a dolgokat, ahogy neki jó. Én is ügyködtem egy kicsit a magam érdekében.
- Legyen ez! – mutattam az egyik
bárra, ami úgy tíz méterre volt tőlünk.
- Nem hiszem, hogy kiadják az
alkoholt 21 alattiaknak… - ráncolta össze a szemöldökét. Rákacsintottam.
- És itt jövök a képbe én, amíg
te vársz egy kicsit. – mondtam, aztán intettem, hogy maradjon itt, amíg
leengedtem a hajam a copfból, és megigazgattam kicsit. Aztán megigazgattam a
ruhámat, és ügyeltem rá, hogy – főleg a melleimnél – többet mutasson, mint
kéne. Aztán elindultam a bárba. – Pár perc múlva gyere utánam! – szóltam vissza
Stiles-nak, aki csak bambán nézett rám. A bárban némi női előnyt bevetve
rávettem a csapos srácot, hogy személyi nélkül is szolgáljon ki, hiszen egy
nagyon fontos megbeszélésem lesz, és elfelejtettem asztalt foglalni, így ez az
utolsó reményem. Bevált. Pár perc múlva megjelent Stiles, aki értetlenül nézett
rám. Magabiztosan intettem neki, hogy csatlakozzon hozzám az egyik
sarokasztalnál, majd helyette is rendeltem magunknak. Az alkoholt változatosan
rendeltük, és mindvégig sikerült megtartanom a normál hangerőt. Észre sem
vettem viszont, hogy egyre jobban beengedem az életembe.
- Egy pillanat, és hozok valamit!
– mosolyogtam Stiles-ra. Már álltam
volna fel, amikor megfogta a kezem, és magához húzott. Az ölébe ültem, aztán
választ sem várva megcsókoltam. Visszacsókolt. A szájának még málna íze volt,
ami az előző koktél alapanyaga volt. Amikor elhúzódtam tőle, nagyot
sóhajtottam. Ő is elégedettnek tűnt. Úgy látszott, valamit mondani szeretne, de
aztán visszacsukta a száját. Még mindig az ölében voltam, átfogtam a nyakát.
Percekig arra vártam, hogy megszólaljon, de csak a szemeimet fürkészte. A végére
már kezdtem zavarba esni, ezért inkább felkeltem, és visszaültem a helyemre.
-
Mi az? Mi a baj? – tudakoltam zavartan. Mint aki a hangomra felkel egy
ködös álomból, kicsit megrázta a fejét, aztán újra rám nézett. – Akkor…?
- Amint megpillantottalak tudtam,
hogy egész életemben rád vártam. – mondta végül. Lefagytam. Még soha, senki sem
mondott ilyet nekem… legalábbis nem őszintén. Valamiért azt éreztem, hogy rá
jobban hatott a pia, amit elfogyasztott, amit meg is értenék, hiszen az én
szervezetem ellenállóbb volt… mindennel szemben.
- Ezt mégis melyik regényből
idézted? – kérdeztem hirtelen. Ideges lettem. Amikor legutoljára ilyesmi
történt velem, hogy valaki… így viszonyul hozzám, nem követték vidám események.
Aztán rájöttem, hogy ez egy másik hely, egy másik időben, mással, akivel most
bunkó voltam.
- Kérlek, nem kéne mindig ilyen
gyanakvónak lenned. Én igenis tudok menthetetlenül romantikus lenni… - felelte,
elengedve a füle mellett a megjegyzésem. Hálásan felsóhajtottam neki, vagy
inkább az alkoholnak, amiért már feloldotta Stiles gátlásait.
- Nem. Te menthetetlenül hülye
vagy. – feleltem kuncogva.
- Na jó, hangulatnak annyi… Egyébként Shakespeare
volt. – mondta elkomorulva, de aztán látva, hogy ezt amolyan bóknak szánom,
elvigyorodott, aztán újra magához húzott egy csókra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése