5. fejezet - Aiden

Hihetetlen volt az egész. Az egyik pillanatban még a Hale-lánnyal mentem az ebédlőbe, hogy megtaláljam Ethan-t, a másikban pedig egy haragos pillantás fojtotta belém minden mondanivalóm.

- Ez meg mi a fene volt? – támadott le Lydia. A hangsúly, amivel megszólalt, semmi jót nem sejtetett.

- Mármint… micsoda? – kérdeztem értetlenül, de aztán rájöttem, hogy nem ez volt a legjobb, amit mondhattam volna. Hiszen nyilvánvaló volt, mitől akadt ki. Christine-re néztem, aki az ebédlő bejáratához közel állt, Isaac Lahey mellett, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Épp időben fordult el, mielőtt Lydia követve a pillantásom, szintén ránézett.

- Hát erről beszélek. – fordult vissza hozzám.

- Ugyan már! – próbáltam gyengéden magamhoz húzni, de nem engedte magát. Leengedtem a kezem magam mellé, és bűnbánó arckifejezést erőltettem magamra. – Ne csináld már… - tettem hozzá.

- Talán nem kéne flörtölgetni. – jegyezte meg keserűen.

- Nem flörtölgettem, csak beszélgettünk. – persze az ebédlőben körülöttünk mindenki minket figyelt.

-Ó, igazán? Nem egészen ezt hallottam. – vágott vissza Lydia.

- Csak bemutatkoztam, és ő is. Ennyi. – persze igazából senki nem is sejthette rajtam kívül, milyen fontos, amit megtudtam. Ebbe gyorsan be kellett avatnom Ethan-t. Gyorsan le kellett ezt rendeznem, és amiatt is, mert nem akartam haragban lenni Lydiával. Nem felelt semmit. – Kicsim, ne csináld már! – mondtam, és közelebb léptem hozzá. Fel kellett néznie rám, hogy a szemembe nézhessen. – Nem flörtölnék vele. Senkivel sem. Szeretlek. – mondtam, és próbáltam hidegen hagyni a bámészkodó tekinteteket. Lydia tekintete ellágyult, és mintha csak most vette volna észre a nézőinket, félénken elmosolyodott. Bíztatásképpen megcsókoltam. Aztán kézen fogtam, és elindultunk kifelé az ebédlőből, hátrahagyva a tömeget. Intettem Ethan-nek, aki időközben elhátrált tőlem, hogy mindenképpen kövessen, és ő úgy is tett. A bejárathoz közeledve, Lydia megtorpant. Christine még mindig ott állt, ahol eddig, és csak most láttam, hogy mindvégig szúrós pillantásokat lövell Lydia felé. Ő ezt viszonozta, aztán hirtelen ellépett tőlem, közel a Hale lányhoz.

- Ez nem a te tereped! A helyedben én visszafognám magam… - mondta neki halkan, úgy, hogy csakis ő hallja. Persze a vérfarkas képességeimnek köszönhetően én is simán meghallottam.

- Ó, gondolod? – szólt vissza hangosabban Christine. Lydia kicsit elhátrált. Meglepődött, hogy a lány visszaszólt. Ezután Christine rám pillantott. Az arckifejezésem semleges maradt. Lydia is rám nézett. Mikor látta, hogy semmi reakció, egy utolsó fagyos pillantást lövellt Christine felé, majd újra visszalépett hozzám, és látványosan hozzám bújt. Átkaroltam a derekát, és gyorsan kivezettem az ebédlőből.

- Nyugi, oké? – állítottam magammal szembe. Felsóhajtott, és bosszúsan bólintott. – Hé! – szóltam rá, hogy nézzen a szemembe. – Nincs több féltékenységi jelenet, rendben? – kérdeztem. Szótlanul újra bólintott. – Oké. – féloldalasan elmosolyodtam. Most ő kezdeményezte a csókot, aztán mikor szétváltunk, elköszönt, és elindult órára.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte röhögve Etha a frusztrált arckifejezésemet látva, mikor Lydia már nem hallhatta.

- Igazából, megtudtam valamit, ami mindegyikünket érdekelhet…  - mondtam elkomolyodva.

- És mi az?

-Derek Hale-nek van két húga. – mondtam. Ethan arcáról lefagyott a mosoly. – Az egyikük éppen az, aki miatt ez az egész jelenet volt…

- Na ne szopass!  - képedt el.

- Ó, de bizony! – egy vigyor ült ki az arcomra.               

- Szerintem ennek nem kéne éppen örülni… - jegyezte meg Ethan.

- Mindegy… elmegyek Deucalion-hoz, hogy elmondjam neki. Majd ő eldönti, mi legyen. – zártam le, és el is indultam. – Ha kérdezik, mondd, hogy halaszthatatlan dolgom volt. – szóltam hátra, és otthagytam. Gyorsan célhoz értem. Az ajtó viszont zárva volt. A kulcs meg Ethan-nél volt. Pech. Ráfeküdtem a csengőre, mire Kali gyilkos arckifejezéssel nyitott ajtót.

- Megőrültél? – kérdezte arrogánsan.

- Bocs, ez most fontos. – mondtam, és szinte odébb toltam, el az útból. Haragos morgást hallatott, de én addigra már odaértem Deucalion-hoz, aki az ablakban állt.

- Ilyen hamar hazatértél? Azt hittem, az iskolában szigorúbbak a szabályok. – mondta, mielőtt megszólalhattam volna.

- Nem egészen. De…

- Nyilván mondanod kell valamit. – fejezte be a gondolatomat.

- Pontosan. – feleltem.

- Hallgatlak. – mondta, és erre még Kali is abbahagyta az idegromboló mormogást.

- Kiderült egy kis fejlemény. Derek Hale-nek életben van két húga, akik most érkeztek a városba. – nem vártam túl nagy lelkesedést, vagy egyáltalán reakciót. Deucalion-t nehezen lehetett lenyűgözni, vagy akár kihozni a sodrából.

- Nocsak! – mondta. – Az már valami.

- Úgy gondoltam, fontos mielőbb tudatni veled. – ettől Kali felszisszent. –Veletek. – helyesbítettem. -  És el kell dönteni, mi lesz velük.

- Újabb két vérfarkas. Az ő javukra. Nem éppen fényes a helyzet… - gondolkodott hangosan a férfi. – Mielőbb ki kell deríteni, milyen erősek. A közelükbe kell férkőzni. Ezt az állást még a javunkra lehet fordítani. –mondta.

- Mégis hogyan? – érdeklődtem.

- Egyenlőre kivárunk. Ők ketten lehetnek akár Derek gyengepontjai is. És akkor… az lesz a legnagyobb fegyver, ami a kezünkbe kerülhet. – felelte, és ettől kirázott a hideg. Mást ezután nem mondott.

4. fejezet - Christine

A hétfő kellemetlenül kezdődött. Catherine korán felébresztett, és közölte, hogy suliba megyünk.

- Mi a baj veled? – kérdeztem tőle.

- Ezt hogy érted? – állt meg a pakolásban.

- Az minden vágyad, hogy iskolába járj? Egészen idáig nem csináltunk ilyet… - jegyeztem meg még elég kómásan.

- Igen, eddig nem jártunk. Eddig bujkálnunk kellett, mert nem volt otthonunk. És bujkálnunk kellett, mert csak két kölyök voltunk, család nélkül a nagyvilágban. De most már van otthonunk, családunk, és kezdünk felnőni. – oktatott ki.

- Jó, legyen. – adtam be a derekam, és pár perc múlva én is készülődni kezdtem. Derek elfuvarozott minket az iskolába… a Camaro-jával. Mikor megláttam, azt hittem ez valami vicc. Rejtély volt, miből vette… Ott aztán sikeresen beiratkoztunk. Unalmasabbnál unalmasabb órák várták, hogy magam elé meredve gyakoroljam a nyitott szemmel alvás művészetét. Nem igazán foglalt le, bár tudtam, hogy Cat-et sem. Máshoz voltunk szokva. Aztán összefutottunk a srácokkal. Isaac és Scott elmélyülten beszélgettek valamiről. Útban feléjük láttam, ahogy Stiles Allison, és egy vöröses hajú lány felé indul. Eközben odaértünk a fiúkhoz.

- Mi a helyzet? – kérdezte Isaac.

- Semmi. Mikor jöttél el otthonról? –kérdeztem a sráctól. Mire felébredtem,ő már nem volt a házban.

- Korán összefutottam Scott-ékkal. – felelte. Bólintottam. Álldogáltunk pár percig, aztán Stiles csatlakozott hozzánk a két lánnyal.

- Lányok, szeretném bemutatni Lydiát. – mondta, és az említettre mutatott. – Lydia, ők Derek húgai, Chritine, és Cat.

- Hello. – köszönt Lydia. Felé biccentettem viszonzásképp.

- Szia. – köszön vissza Cat. Aztán együtt indultunk el a folyósón. Allison és Scott feszengve tartotta a két lépés távolságot. Cat és Stiles ellenben elég szorosan haladtak egymás mellett. Isaac meg szótlanul lépdelt mögöttünk a gondolataiba mélyedve. Úgy tűnt, senki sem figyel a külvilágra. Mindenkinek volt valami a figyelme középpontjában. Én ilyet még nem találtam.

- Hé, srácok, mindjárt jövök. – intettem nekik, és leléptem. A suli elé mentem, ami így, a második óra utáni szünetben elég kihalt volt. Elővettem a cigarettámat, és rágyújtottam. Nem szép szokás, de a sok feszültséget, ami felgyülemlett bennem, segített levezetni. Hiszen nem tombolhattam folyton. Már éppen az utolsókat szívtam, amikor két fekete motor gördült be a parkolóba. Aztán két helyes arc tűnt elő a sisakok mögül. Azonnal levágtam, hogy ikrek. Nem is rossz a felhozatal… Mindegyiküknek elkaptam a pillantását, és kihívóan mosolyogtam is hozzá. Aztán ők bementem, majd én is követtem őket. A következő órám az órarend szerint világtörténelem volt. Szuper. Aztán megpillantottam Allison-t is a padok egyikében. Eleresztette egy halvány mosolyt, és leültem a hátsó sorba, egy üres padba. Miközben előkotortam a tankönyvet, valaki finomat meglökte a padomat.

- Hé! – szóltam rá, és felpillantottam.  Az ikrek egyike volt az. – Mi az? – kérdeztem, mikor pillanatok múlva is csak szótlanul bámult.

- A helyemen ülsz. – foglalta össze problémáját.

- Ó… Az más. Akkor… - elkezdtem összeszedni a cuccaimat.

- Hagyd. Majd ülök oda. – mondta gyorsan, és egy másik padra intett. Szélesen rámosolyogtam válaszként, és felhúztam a szemöldököm.

- Kösz. – suttogtam, mert a tanár belépett a terembe, és mindenki elcsendesült. Válaszképp rám kacsintott. Mikor elvettem róla a pillantásom, Allison megrovó tekintetével találkoztam. Kérdőn megrántottam a vállam, de csak megrázta a fejét. Órán többször alkalmam nyílt a sráccal összenézni, aztán ezt követték Allison pillantásai. Szinte már ijedt volt. Ideges. Óra végén aztán, mikor meg akartam kérdezni, hogy mi ez az egész, gyorsabban felszívódott, minthogy én odajutottam volna hozzá. Végül is mindegy, nem érdekelt különösebben. Úgy döntöttem, inkább bemutatkozom a srácnak, így követni kezdtem tisztes távolból. Mikor odaért a szekrényéhez, akkor szerettem volna odamenni, de Scott és Stiles megállítottak.

- Szia Chrissy, nem tudod véletlenül, Cat merre van? – kérdezte Stiles,  és úgy látszott, nagyon várta a válaszom.

- Bocs, nem, de talán a kémiaterem felé keresd… - ráncoltam össze a homlokom. – És most, ha megengeditek fiúk… - vágtam utat magamnak kettőjük közt, és a sráchoz igyekeztem, aki még mindig a szekrényében pakolászott.

- Szia! – köszöntem rá. Rám nézett, aztán féloldalas mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Üdvözöllek Beacon Hills-ben. Új vagy, igaz? – kérdezte. Aiden vagyok. – mutatkozott be rögtön az után, hogy bólintottam.

- Oké. Az én nevem Christine. Christine Hale. – erre felszaladt a szemöldöke, de a mosolya a régi maradt.

- Nos, Chirstine… Meg kéne keresnem a testvéremet, valószínűleg az ebédlőben lesz, ha gondolod, elkísérhetnél… - ajánlotta, és én készségesen elfogadtam az ajánlatát. Mikor elindultunk, még hátrapillantottam, és láttam Scott és Stiles elképedt arcát. Nem értettem. De nem vettem róla tudomást, és figyelmemet újra Aiden-nek szenteltem.

- És hogy kerültél ide?- kérdezte kíváncsian a srác. Megrántottam a vállam.

- A nővéremmel jöttünk egy rokonunkhoz…

- Csak nem Derek Hale-hez? – kérdezett rá, én pedig gyanakvón pillantottam rá. – Csak mert nem ismerek más azonos nevű embert errefelé. – magyarázta.

- De, tulajdonképpen hozzá jöttünk. Ő a bátyám. – mondtam el.

- Értem. – bólintott. Gyorsan elértük az ebédlőt, és ő automatikusan el is indult a testvére felé. Nem tudtam, én is menjek-e, de már éppen utána indultam volna, amikor Isaac kapta el a karom, és a falhoz rántott.

- Mit képzelsz? – förmedtem rá, és kirántottam a csuklóm erős szorításából.

- Te mit művelsz? – kérdezett vissza. – Nézd! – intett fejével az ebédlő bejárata felé, ahol feltűnt Allison ideges arckifejezéssel, oldalán Lydiával, akinek szikrákat szórt a szeme… Időbe tellett, míg leesett, hogy haragja nekem szólt. Aztán végigszáguldott az ebédlőn, el mellettem, egyenesen Aiden és a tesója irányába. Aiden meglepetten pillantott rá, aztán figyelmét az „Időzített Bombának” szánta, akinek vöröses haja csak úgy lebegett maga körül.

- Most mi van? – néztem kérdőn Isaac-re. Ő fáradt sóhajt hallatott.

- Rossz emberrel kezdtél ki. Az a srác történetesen Lydia pasija… - erre eltátottam a számat. Még csak nem is sejtettem. Kettejük irányába néztem. Nem volt éppen békés éghajlat az ebédlő azon felében… - és Aiden meg a tesója mindketten… alfák. – tette hozzá a srác elfojtott hangon. Az állam majdnem a padlón koppant, és köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől.

3. fejezet - Stiles

- Hé, haver! – intettem oda Scott-nak.  A motorja mellett állt, és várt. Én a dzsip-pel leparkoltam mellé. A megbeszélt helyen voltunk.

- Szia! – köszönt vissza. – Te tudod, mi van? – kérdezte. Nemet intettem.

- De hamarosan megtudjuk… - mondtam. A hamarosan pontosan öt percet jelentett, és eközben befutott Allison is. Akkor tűnt fel Isaac a sarkon. Aztán előtűnt két lány is az oldalán. Már onnan intett egyet.

- Tehát, azért hívott ide minket, mert… - csatlakozott a kis csoportunkhoz Allison. Érdekes, hogy Isaac őt is idehívta, hiszen ő és Scott tulajdonképpen nem voltak együtt, mégis vonzották egymást.

- Mert be akar mutatni két csinos lányt, akiket idáig soha nem láttam még itt? – kérdeztem, visszafordulva a látványhoz. A két lány hasonlított egymásra, az egyikük pár centivel lehetett csak magasabb. Ő is kiszúrt minket, pontosítva engem, hiszen állta a pillantásomat. Egymás szemébe néztünk, míg odaértek hozzánk. Gyönyörű kék szemei voltak.

- Sziasztok! – köszönt Isaac megtörve a „varázst”.

- Hello. Nos? – köszönt Scott mindenki nevében, és kérdőre vonta a másik vérfarkast.

- Nos… azért hívtalak ide, mert be szeretném mutatni nektek… őket. – mutatott rájuk a srác.

- Ó, azt jól teszed… - motyogtam magamban.

- Oké, akkor ők itt Christine, és Catherine… - míg Isaac tovább dumált, én kénytelen voltam a telefonom után kutatni a zsebeimben, hiszen a bosszantó kis készülék hangosan csipogva jelezte, hogy valaki nagyon el akar érni.

- Haló? – szóltam bele, mikor végre megtaláltam.

- Stiles!  - apám hangját ismertem fel.

- Mi az? – értetlenkedtem.

- Hogy-hogy mi az? Nyisd ki az ajtót! – mondta extra mérgesen.

- Milyen ajtót… én most… - a zavartság után elöntött a felismerés. Apám reggel elrohant a rendőrségre, és aztán később hívott, hogy otthon felejtette a kulcsait, ezért várjam meg, míg hazaér. – Én… nem vagyok otthon. – mondtam, és ujjaimmal végigszántottam a hajamon.

- Hogy érted? – kérdezte. – Kértem, hogy várj meg!

- Tudom apa, bocs, csak…

- Told haza a segged, és engedj be! El fogok késni egy megbeszélésről! – kérte.

- Nem lehetne, hogy most nem…

- Nem! – meg sem várta, míg befejezem. – Gyere! – azzal bontotta a vonalat.

- Francba! – káromkodtam el magam. – Hé srácok, most rohannom kell, de azonnal jövök vissza. – aztán be is szálltam a kocsiba. – De el ne tűnjetek. – haza hajtottam, lepasszoltam apámnak a kulcsokat, és hajtottam is vissza. Mindezt rekordidő alatt. Még ki sem szálltam, mikor a többiek bemásztak Allison kocsijába, és elhajtottak.

- Most mi van? – kérdeztem Scott-ot, aki a sisakját vette fel éppen.

- Kövess. – mondta. Mikor nem reagáltam, hozzátette: - Beülünk valahová. – aztán gázt adott, és elindult. Követtem őket, és tíz perc múlva meg is álltunk egy presszónál. Addig, míg nem rendeltünk, feszült csend volt, amit nem tudtam mire vélni. Kérdőn pillantottam körbe, de senki sem mondott semmit. Aztán beszélgetni kezdtünk általános dolgokról. Végül Isaac kihívta egy billiárd-meccsre Scott-ot. Először csatlakozni akartam, aztán mikor hívták a többieket, Catherine finoman visszautasította az ajánlatot. Udvariatlanság lett volna magára hagyni, hiszen a húga, és Allison is elfogadták az ajánlatot. Ketten maradtunk az asztalnál.

- Szóval… Catherine igaz? – kezdeményeztem a beszélgetést. Bólintott.

- Én Stiles vagyok. – mutatkoztam be.

- Hallottam híredet! – felelte mosolyogva.

- Ó, az jó! Vagy rossz? – bizonytalanodtam el. Felnevetett.

- Igen, az jó. – ezután minden simán ment. Jó sokáig voltunk ott. Már rég beesteledett, de a többiek még mindig nem unták meg a versengést. Már darts-oztak, csocsóztak, majd visszatértem a billiárdhoz, és ezt újra és újra.

- Haza tudnál vinni? – kérdezte Catherine, miután körbekérdezte a többieket, mikor szándékoznak menni.

- Ők nem jönnek? – néztem a társaság felé. Cat megrázta a fejét. – Oké, menjünk. A kocsiban elmondta a címet. Ismerős volt valahonnan, az útvonala fejemben volt. De mintha köd lepte volna el az agyamat, valami hiányzott. Catherine teljesen lekötött, úgy ahogy senki más, anélkül, hogy túl sokat tudtam volna róla. Mikor odaértünk, és leállítottam a motort, a lányra pillantottam. Odafordította a fejét, és újra megtalálta a tekintetemet. Aztán odahajolt, és egy leheletnyi puszit nyomott a szám sarkába.

- Kösz, hogy hazahoztál. És kösz a mai napot. – mondta, és nyitotta volna az ajtót, mikor végre a házra néztem, ami fák takarásában állt. Teljesen elfehéredtem, amit bizonyára Cat is észrevett, mert rögtön visszacsukta az ajtót, és odafordult.

- Stiles, jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Én izé… Itt laksz? – kérdeztem vissza. Zavartan pillantott a házra.

- Igen. Dereknél lakunk. – felelte, és felhúzta a szemöldökét. – Miért, mi a… ó! – kiáltott fel. Te nem is tudod? – ránéztem. – Hát persze. Akkor kellett elrohannod. – kapta szája elé a kezét.

- Miről is maradta le? –kérdeztem, és összeráncoltam a homlokom. Nagyot sóhajtott, és elmesélte a történetet, aznap másodszor. Végre világossá vált, hogy ő és Christine Derek húgai.

- Egek! – a fejem fogtam már a végére. – Hogy lehettem ilyen hülye? – kérdeztem inkább magamtól.

- Nem vagy hülye. – válaszolt meglepetésemre. – Igazából mi sem gondoltunk bele, hogy nem tudod, és szándékosan kerültük a húgomnak és nekünk túl személyes témákat. – magyarázta. Ez volt az, ami hiányzott. Alig beszélt úgy, igazán magáról. Az érzés, ami bennem volt, a hiányérzet, mint egy lyuk, ami folyton szív magába, hogy figyelmeztessen, valamit elfelejtettem, most alábbhagyott…

- Oké… - feleltem.

- Rendben leszel? – mosolyodott el újra. Sóhajtva bólintottam,és én is mosolyogtam magamon. Elköszönt, és kiszállt a kocsiból. Egészen addig vártam, míg be nem ment az ajtón. A ház ajtaján, ami most már hirtelen túlságosan is ismerős lett. A köd az agyamban kissé szertefoszlott, és rádöbbentem egy tényre. Ettől újonnan mosolyognom kellett. Megkedveltem Cat-et. De éreztem, hogy ez nem olyasmi volt, mint ha megkedvelnék egy lányt... Ez az a fajta volt, mint mikor megkedveltem Lydiát. Azóta is felejthetetlenül szerettem. És úgy éreztem, ez megint megtörtént.

2. fejezet - Catherine

 A reggel napsütést hozott, ami bevilágította az egész szobát. Látszottak a levegőben örvénylő porszemcsék. Nyújtózkodtam egyet, és közben észrevettem, hogy már egyedül vagyok a szobában. Chrissy már biztos rég felébredt. 
- Érdekes napnak nézünk elébe… - motyogtam csak úgy magamnak, és kikeltem a paplan alól. Felöltözködtem, és kiosontam az ideiglenes szobánk melletti kisebb fürdőbe. Amikor végeztem a reggeli teendőkkel, és kiléptem volna a fürdőszoba ajtaján, belebotlottam valakibe, aki határozottan nem Derek, Peter, vagy Christine volt.
- Ő… hello. A’sszem. – köszöntem.
- Szia. – köszönt vissza tömören. Világosbarna hajú, szürkéskék szemű srác volt, nagyjából annyi idős, mint én. – Már bocs, ha bunkón hangzik, de… te ki vagy? – kérdezte.
- Én…  a nevem Catherine. Catherine Hale. – mutatkoztam be. Azt az arckifejezést, fel kellett volna venni videóra.
- Hale? – kérdezte hátrahőkölve. Aprót bólintottam, és elmosolyodtam a reakcióján.
- Derek húga? Bocs. A nevem Isaac. – mutatkozott be ő is. Megint bólintottam. Zavarban volt.
- Mi lenne, ha ezt a társalgást reggeli közben folytatnánk? – ajánlottam, és félreálltam a mosdóajtóból. Elnevette magát, és belépett a mosdóba. Én megkerestem a konyhát, és jobb híján tojásrántottát csináltam több főre. Amikor az kész volt, letettem az asztal közepére, és elindultam, hogy megkeressem a húgom. Nem kellett messze mennem. A ház bejáratánál állt, és cigarettát szívott. Káros szokás… Éppen akkor értem ki, amikor Derek átvágott a ház előtti kis tisztáson.
- Tönkrevágod a tüdődet… - jegyeztem meg. 
- Nincs semmi baj a tüdőmmel! – vágott vissza Chrissy.
- Inkább gyertek kajálni! – szóltam rájuk. Derek arca felderült. A konyhában már ott legyeskedett Isaac, és egy másik srác.
- Lányok, ők itt Isaac, és Boyd. – mutatta be őket Derek. – Fiúk, ők itt Catherine és Christine Hale.  A húgaim, mától itt laknak. – folytatta.
- Volt már hozzá szerencsém… - nézett rám Isaac. – Örvendek. – fordult most Chrissy felé. A húgom vigyorogva nyújtott kezet. Az ismerkedés után Isaac nyál csorgatva ült asztalhoz.
- Egek! Hogy milyen régóta nem csinált senki rántottát. Mmm.– mondta két falat között.
- Isaac, meg szeretnélek kérni, hogy vezesd körbe a lányokat. Nekem ma van egy kis dolgom…
- Ha nem rémlene, itt nőttünk fel. – vágtam a bátyám szavába.
- Azóta változtak a dolgok. És biztos vagyok benne, hogy van mesélnivaló, amiről tudnotok kéne. – okított Derek. Sóhajtva bólintottam. Reggeli után Isaac elindította kis csoportunkat a város felé.
- Tehát az elveszett kishúgok… meséljetek valamit. – mondta, miközben az erdő szélén meneteltünk.
- Nem úgy volt, hogy te mesélsz nekünk? – kérdezte Chrissy, miközben újabb szál cigit vett elő.
- Van időnk! – válaszolt Isaac.
- Ha te mondod…  - hagyta rá a húgom. – Legyen. Hol is kezdjem. A nevemet tudod. Nyilván a Hale család történetét is. Akkor kezdjük onnan, hogy elmenekültünk a tűz után. Messze innen, folyton utaztunk, soha nem telepedtünk le sok időre. Nem kötődhettünk dolgokhoz, és emberekhez, mert nem volt értelme. Nem volt otthonunk. Most, az évek múltán visszajönni ide, megnyugtató volt. Mintha egy régi ismerőssel találkoztam volna. – mesélte, és kifújt egy füstfelhőt.
- Az évek alatt… elmondtátok bárkinek is, hogy mik vagytok? – kérdezte Isaac.
- Egyszer… - feleltem Christine helyett. – De annak nem volt jó vége…
- Értem. – válaszolta. Nyílván megértette, hogy nem kéne bolygatni a témát. – Hát akkor bele is kezdek. Nem lesz túl részlet gazdag,  de azért megpróbálom összefoglalni… Tehát. Az egész történet Peterrel kezdődik, aki alfa volt ugyebár, de a tűzben súlyos károkat szenvedett. Lebénült, és égési sérülései voltak. Annyira viszont futotta az erejéből, hogy teljes mértékben farkassá változzon időnként. Nem tudta irányítani. Egy ilyen alkalommal megharapott egy srácot. Ő Scott Mccall. A nagybátyátok minden gyilkossággal erősödött, így sikerült visszanyernie önmagát. Eközben Scott vérfarkas lett. Lényegében Derek segített neki kontrollálni. Viszont… van egy lány. Allison Argent. A családja ősidők óta vadászik vérfarkasokra. Az ő családjuk… ők okozták a tüzet is. Persze Allison arról semmit sem tudott. Mára már csak ketten vannak az apjával. Az anyját Derek ölte meg, mikor az Scott-ot akarta megölni. Peter kegyetlen volt, Scott-ot akarta, aki ellenállt a szörnyűségeknek. Derek megölte a bácsikátokat. De ő sajnos… akarom mondani csodával határos módon visszatért. Aztán ott van még… Stiles, aki Scott legjobb haverja, és mindig kiáll mellette.  Lydia, aki nagyjából a suli legnépszerűbb csaja. Volt egy barátja, Jackson. Küzdött azért, hogy Derek átváltoztassa. Elérte a célját. Aztán mégsem az lett, amire számítottunk. Ugyanis ebben az időben változtatott át Derek mindhármunkat. Engem, Boyd-ot, és… Ericát. Róla kicsit később! Jackson nem lett vérfarkas. Kanima lett. Hallottatok már róluk? – ez volt az első eset, hogy felénk fordult. Mindketten bólintottunk. – Rendben. – felelte. – Akkor nem kell elmagyaráznom. Derek, és Peter felszabadították. Ezután lett csak vérfarkas, az apja viszont elparancsolta Londonba. Nyár elején történhetett, hogy Boyd és Erica… fogságba esett. Ugyanis Derek híre terjedt. Egy falkányi alfa jött el ide. Még most is itt eszi őket a penész… Na jó, szóval, fogságba tartották Ericáékat. Mire megtaláltuk őket… Erica meghalt. Boyd túlélte. Az alfákról annyit kell tudni, hogy nem akármilyenek. Ők megölték a saját falkájukat, csak azért, hogy erősebbek legyenek. Most öten vannak itt, a vezérük Deucalion pedig szinte már félelmetes. – Isaac-et kirázta a hideg, láttam, ahogy megborzong. Chrissy és én egymásra néztünk. Ennyi információt feldolgozni…
- Tessék, elmegyünk innen, erre majdnem kitör a világháború. – próbált poénkodni Chrissy. Kényszeredetten elmosolyodtam. Időközben beértünk a városba.
- Most hová viszel minket? – kérdeztem.
- Megismerkedni a többiekkel! – felelte egy mosoly kíséretében.

Insanity Trailer

Szereplők.

Catherine Hale

Christine Hale

Derek Hale

Stiles Stilinski

Aiden

Lydia Martin

Jackson Whittemore

Isaac Lahey

Scott Mccall

Allison Argent

Peter Hale

Boyd

Deucalion

Ethan

Kali

Ennis

Dr. Deaton

1. fejezet - Derek

Nem is emlékszem, mikor volt ilyen ítéletidő Beacon Hills-ben. A szél süvített a házak között, az eső hangosan kopogva zuhogott. Mindez mellé, sűrű villámlások szelték ketté a sötét eget, bevilágítva a szobákat. Ezeket hangos dörgés követte szinte azonnal.

Egyedül voltam. Az új házam sokban különbözött a régi, lepusztult családi háznál, ami magányosan állt az erdő közepén. Ez inkább olyan volt, akár egy raktár, nagy térrel, és kisebb, elkülönített helyiségekkel, amiket nem kevés idő alatt alakítottam lakhatóvá. A nyugati fal közepén, egy hatalmas üvegablak volt, a „nappalinak” kinevezett helyiségben. A szoba másik falánál ültem egy nagy, kényelmes fotelben, és a hirtelen villanásokat néztem, amik kísérteties fényt adtak a szobának, amikor feltűntek.

Aztán valami hangos zörgés hallatszott odakintről, a bejárat felől. Valószínűleg csak a vihar rombolhatott szét valamit az udvaron, de biztosra szerettem volna menni. Elindultam abba az irányba, és közben „bekapcsoltam” farkasképességeim” talán egyik legfontosabbját. A látást.  Apró szúrást éreztem mindkét szememben, és utána máris láttam… mindent. A legapróbb repedést a falakon, egy porszemet a lábam előtt, a jóval nagyobb kontrasztot a bútoroknál, mintha csak nappal lett volna. Ha valaki most rám nézne, a szemem vörösen izzana… Alfa voltam. Azáltal lettem alfává, hogy megöltem alfa nagybátyámat, Peter Hale-t. Peter ezek után érthetetlen módon feltámadt halottaiból, de ez ma már a legkisebb gondunk.  Utána kéretlenül is, de nálam húzta meg magát. Itt lehetett, én nem piszkáltam őt, ő békén hagyott engem… Nem küldtem el, mégis csak családtag. Azóta legalább megtalálta a módját, hogyan álljon a mi pártunkra. Ami a falkámat illeti… Három beacon hills-i diákot változtattam át. Isaac és Boyd szintén nálam laknak. Erica pedig… egy harcban vesztette életét. Jobb szeretek így gondolni rá, ahelyett, hogy szimplán megölték miattam. Eleinte emésztett a bűntudat. De megértettem, hogy ha bármiképp is feloldozást nyerhetek, azt csak úgy érhetem el, ha kitartok. Érte, és a többiekért. Magamért.

A mai nap viszont egyikük sem tartózkodott itthon. Peter ma nem mutatkozott, nem is érdekelt különösebben az oka. Isaac és Boyd valahol a városban szórakoznak a többiekkel. Az ajtóhoz értem, és halkan kinyitottam. Sehol senki. Kiléptem az esőbe, ami két másodperc alatt át is áztatta a ruhámat. A biztonság kedvéért elindultam egy körútra a ház körül. Visszaérve az ajtóhoz, mikor épp bementem volna, megzördült egy bokor a hátam mögött. Megfordultam. 

- Ki van ott? – kérdeztem határozottan, és fenyegető éllel a hangomban. Aztán előbukkant két sötét alak. Támadásra készen állva megfeszültek az izmaim. De aztán a nagy fekete kapucnik lekerültek, és máris két elázott, sötét hajkoronát pillantottam meg, amik igazán ismerős arcokat kereteztek. A kék és a… piros szempár erőteljesen izzott a sötét éjszakában. Abban a pillanatban megmozdult bennem valami. Elindultam a két lány felé, majd két lépésnyire megtorpantam előttük. Állták a pillantásomat, a magasabbik, akinek vörösek voltak az íriszei, felhúzta az egyik szemöldökét, míg a kisebb elmosolyodott. Aztán ő lépett először, és a karomba vetette magát.

- Istenem Christine, te vagy az? – mormoltam bele a hajába. Egy fejjel kisebbek voltak nálam mindketten.

- Ja, nagyon valószínű… - hangja csilingelve válaszolt. Eközben a másik lányra néztem. A piros szemek eltűntek, helyettük mélykék szemek néztek rám. Mikor Christine elengedett, odaléptem hozzá.

- Catherine? – a hangom már korántsem volt olyan magabiztos, mint mikor az ajtóban álltam. – huncut csillogás jelent meg a szemében, és ő is megölelt. Az eső egyre jobban zuhogott, így rögtön betereltem őket a házba. Csodálkozva nézelődtek, és én még mindig nem jutottam szóhoz.

- Hogyan? – ennyi tellett tőlem. Catherine bizonytalanul elmosolyodott.

- Mi lenne, ha előbb átöltöznénk, aztán beszélhetünk. – kérte Christine. Bólintottam.

- Rendben. Gyertek, alhattok a… vendégszobában. – igazság szerint az Erica szobája lett volna, de már sosem láthatta.

- Egy franciaágy van bent, azon ma éjjel elfértek, aztán berendezhetjük valamelyik szobákat a héten… - ajánlottam. Összesen nyolc szoba, vagyis szobának nevezhető helyiség volt a házban a konyhán, és a két fürdőn kívül. Ebből négyet használtunk. Isaac, Boyd, Peter és én. Ericáé érintetlenül maradt. Így is maradt még három teljesen üres szoba. Magukra hagytam őket. Tíz perc múlva újra előkerültek, tisztán, és szárazon. Én addig a fotelben foglaltam helyet, rájuk várva. A fotel közelébe toltam egy kanapét, és intettem, hogy oda üljenek le.

- Szóval… - amikor Catherine belekezdett volna, ajtónyitódás hallatszott, aztán valaki léptei a bejáratot és a nappalit összekötő folyósón.

- Derek, mi ez a… - ez Peter hangja volt. – Jézus isten! – szinte hátraugrott, amint felénk pillantott. – Megmagyarázza ezt valaki? – követelte, és lassú léptekkel hozzánk sétált.

- Peter? – nézett rá Christine meglepődve.

- Talált süllyedt. – felelte a férfi szárazon.

- Amikor a tűz volt… Chrissy és én megpróbáltunk kitörni a többiekkel együtt. De minden le volt zárva. Aztán eszembe jutott, hogy mi van ha… a padlást nem vizsgálták át. Szólni akartunk a többieknek, de senki sem figyelt. Azt gondoltuk, hogy kimegyünk, és kintről próbálunk segíteni, ha már bentről nem megy. Kis híján majdnem bent ragadtunk a pincében. De sikerült feljutnunk, és a padlásról kimásznunk. A füst fojtogató volt. Az egész házat körülvették. Mire mi kiértünk, addigra a sikolyok, és a kiáltozás abbamaradt. Nem tehettünk semmit… Azt hittük, mindenki odaveszett… El kellett mennünk. – foglalta össze gyászos arckifejezéssel Catherine.

- Nem jutott eszetekbe, hogy talán valaki túlélte? – kérdezte Peter vádlón. Cat szólásra nyitotta a száját, de vissza is csukta. Mindketten lehajtották a fejüket.

- Nem az ő hibájuk Peter. – jelentettem ki. – Hogy találtatok meg?

- Az, hogy alfa lettél… annak híre lett. – vette át a szót Chrissy.

- Igen, erre rájöttünk… - motyogta Peter.

- Elmondanád, mi bajod? – néztem rá szigorú pillantással.

- Nekem? Ó semmi… - emelte maga elé a kezeit.

- Hogy értette? – kérdezte Catherine.

- Csak… ezt inkább beszéljük meg holnap. – feleltem rövidre zárva a témát. – Biztos fáradtak vagytok. – álltam fel, mire ők is.

- Igen, eléggé kifáradtunk. – értett egyet Chrissy.

- Akkor holnap folytatjuk. – mondtam, mire bólintottak, és elindultak a szobájukba.

- Itt maradnak? – kérdezte Peter meglepetten. Felé fordultam.

- Miért, mire számítottál? – kérdeztem én is meglepetten. Erre megforgatta a szemét.

-  Mondjuk arra, hogy meglátogatnak, aztán szépen tovább is állnak… - jegyezte meg.

- Elég, Peter! Őszintén mi a bajod? – mordultam rá.

- Gondolj bele, mi lesz, ha ezek ketten beveszik a várost. Mint két pusztítógép… Mindenki fel fog figyelni rájuk. Ez alól az Alfák sem kivételek. A család az… szent, tudom. De egy olyan ellenséggel állsz szemben, amit nem ismerünk. De azt biztosra mondhatom, hogy nem engedhetjük meg magunknak a gyengeséget. Egy pillanatnyi gyengeséget sem. Ha ezek ketten itt maradnak, mit gondolsz, rögtön bevetik magukat a küzdelem közepébe? Mi sem tudjuk, nem hogy ők, hogy mibe is csöppentek. – mondta, felemelve a hangját.

- Higgadj le! – szóltam rá. Erre elnémult. – Ők a húgaim!  A te unokahúgaid… Ők Hale-ek. És Catherine alfa… - közöltem vele.

- Csak nem fel akarod használni őket? – csillant fel Peter szeme.

- Ugyan már! Talán jobban tennék, ha meg sem kerestek volna, hidd el én örülnék a legjobban, ha nem kéne ebbe belefolyniuk. És csak azt mondom, hogy erősebbek vagyunk tőlük. És persze lesz választásuk, hogy mihez akarnak kezdeni. – bizonygattam.

- Ha te mondod… - felelte fanyarul Peter. – Lefekszem. – jelentette be pár pillanattal később, és otthagyott. Megint magamra maradtam.