5. fejezet - Aiden

Hihetetlen volt az egész. Az egyik pillanatban még a Hale-lánnyal mentem az ebédlőbe, hogy megtaláljam Ethan-t, a másikban pedig egy haragos pillantás fojtotta belém minden mondanivalóm.

- Ez meg mi a fene volt? – támadott le Lydia. A hangsúly, amivel megszólalt, semmi jót nem sejtetett.

- Mármint… micsoda? – kérdeztem értetlenül, de aztán rájöttem, hogy nem ez volt a legjobb, amit mondhattam volna. Hiszen nyilvánvaló volt, mitől akadt ki. Christine-re néztem, aki az ebédlő bejáratához közel állt, Isaac Lahey mellett, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Épp időben fordult el, mielőtt Lydia követve a pillantásom, szintén ránézett.

- Hát erről beszélek. – fordult vissza hozzám.

- Ugyan már! – próbáltam gyengéden magamhoz húzni, de nem engedte magát. Leengedtem a kezem magam mellé, és bűnbánó arckifejezést erőltettem magamra. – Ne csináld már… - tettem hozzá.

- Talán nem kéne flörtölgetni. – jegyezte meg keserűen.

- Nem flörtölgettem, csak beszélgettünk. – persze az ebédlőben körülöttünk mindenki minket figyelt.

-Ó, igazán? Nem egészen ezt hallottam. – vágott vissza Lydia.

- Csak bemutatkoztam, és ő is. Ennyi. – persze igazából senki nem is sejthette rajtam kívül, milyen fontos, amit megtudtam. Ebbe gyorsan be kellett avatnom Ethan-t. Gyorsan le kellett ezt rendeznem, és amiatt is, mert nem akartam haragban lenni Lydiával. Nem felelt semmit. – Kicsim, ne csináld már! – mondtam, és közelebb léptem hozzá. Fel kellett néznie rám, hogy a szemembe nézhessen. – Nem flörtölnék vele. Senkivel sem. Szeretlek. – mondtam, és próbáltam hidegen hagyni a bámészkodó tekinteteket. Lydia tekintete ellágyult, és mintha csak most vette volna észre a nézőinket, félénken elmosolyodott. Bíztatásképpen megcsókoltam. Aztán kézen fogtam, és elindultunk kifelé az ebédlőből, hátrahagyva a tömeget. Intettem Ethan-nek, aki időközben elhátrált tőlem, hogy mindenképpen kövessen, és ő úgy is tett. A bejárathoz közeledve, Lydia megtorpant. Christine még mindig ott állt, ahol eddig, és csak most láttam, hogy mindvégig szúrós pillantásokat lövell Lydia felé. Ő ezt viszonozta, aztán hirtelen ellépett tőlem, közel a Hale lányhoz.

- Ez nem a te tereped! A helyedben én visszafognám magam… - mondta neki halkan, úgy, hogy csakis ő hallja. Persze a vérfarkas képességeimnek köszönhetően én is simán meghallottam.

- Ó, gondolod? – szólt vissza hangosabban Christine. Lydia kicsit elhátrált. Meglepődött, hogy a lány visszaszólt. Ezután Christine rám pillantott. Az arckifejezésem semleges maradt. Lydia is rám nézett. Mikor látta, hogy semmi reakció, egy utolsó fagyos pillantást lövellt Christine felé, majd újra visszalépett hozzám, és látványosan hozzám bújt. Átkaroltam a derekát, és gyorsan kivezettem az ebédlőből.

- Nyugi, oké? – állítottam magammal szembe. Felsóhajtott, és bosszúsan bólintott. – Hé! – szóltam rá, hogy nézzen a szemembe. – Nincs több féltékenységi jelenet, rendben? – kérdeztem. Szótlanul újra bólintott. – Oké. – féloldalasan elmosolyodtam. Most ő kezdeményezte a csókot, aztán mikor szétváltunk, elköszönt, és elindult órára.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte röhögve Etha a frusztrált arckifejezésemet látva, mikor Lydia már nem hallhatta.

- Igazából, megtudtam valamit, ami mindegyikünket érdekelhet…  - mondtam elkomolyodva.

- És mi az?

-Derek Hale-nek van két húga. – mondtam. Ethan arcáról lefagyott a mosoly. – Az egyikük éppen az, aki miatt ez az egész jelenet volt…

- Na ne szopass!  - képedt el.

- Ó, de bizony! – egy vigyor ült ki az arcomra.               

- Szerintem ennek nem kéne éppen örülni… - jegyezte meg Ethan.

- Mindegy… elmegyek Deucalion-hoz, hogy elmondjam neki. Majd ő eldönti, mi legyen. – zártam le, és el is indultam. – Ha kérdezik, mondd, hogy halaszthatatlan dolgom volt. – szóltam hátra, és otthagytam. Gyorsan célhoz értem. Az ajtó viszont zárva volt. A kulcs meg Ethan-nél volt. Pech. Ráfeküdtem a csengőre, mire Kali gyilkos arckifejezéssel nyitott ajtót.

- Megőrültél? – kérdezte arrogánsan.

- Bocs, ez most fontos. – mondtam, és szinte odébb toltam, el az útból. Haragos morgást hallatott, de én addigra már odaértem Deucalion-hoz, aki az ablakban állt.

- Ilyen hamar hazatértél? Azt hittem, az iskolában szigorúbbak a szabályok. – mondta, mielőtt megszólalhattam volna.

- Nem egészen. De…

- Nyilván mondanod kell valamit. – fejezte be a gondolatomat.

- Pontosan. – feleltem.

- Hallgatlak. – mondta, és erre még Kali is abbahagyta az idegromboló mormogást.

- Kiderült egy kis fejlemény. Derek Hale-nek életben van két húga, akik most érkeztek a városba. – nem vártam túl nagy lelkesedést, vagy egyáltalán reakciót. Deucalion-t nehezen lehetett lenyűgözni, vagy akár kihozni a sodrából.

- Nocsak! – mondta. – Az már valami.

- Úgy gondoltam, fontos mielőbb tudatni veled. – ettől Kali felszisszent. –Veletek. – helyesbítettem. -  És el kell dönteni, mi lesz velük.

- Újabb két vérfarkas. Az ő javukra. Nem éppen fényes a helyzet… - gondolkodott hangosan a férfi. – Mielőbb ki kell deríteni, milyen erősek. A közelükbe kell férkőzni. Ezt az állást még a javunkra lehet fordítani. –mondta.

- Mégis hogyan? – érdeklődtem.

- Egyenlőre kivárunk. Ők ketten lehetnek akár Derek gyengepontjai is. És akkor… az lesz a legnagyobb fegyver, ami a kezünkbe kerülhet. – felelte, és ettől kirázott a hideg. Mást ezután nem mondott.