Catherine
- Ki volt az a srác?
– kérdezte Stiles, de közben végig az utat figyelte, ahogy hazafelé hajtott az
iskolától. Pontosabban hozzánk, hogy kitegyen engem meg Isaac-et.
- Senki, csak… -
kezdtem, és felhúztam a térdem, majd átkaroltam.
- Nem úgy tűnt, hogy
senki lenne. – hallatszott Isaac hangja hátulról. Hátrafordultam, és mérges
pillantást lövelltem az irányába, mire rögtön védekezőn maga elé rakta a kezét.
- Senki, csak egy
régi ismerős. – fejeztem be a mondatot. Stiles bólintott. Mikor hazaértünk
gyors csókkal elbúcsúzott, és elment. Isaac-el bementünk. Chrissy már hazaért
Aiden-nek köszönhetően.
- Derek és Peter
nincsenek itt. – közölte velünk. – Elmondtam, mi történt, ők pedig utána
akartak járni. – magyarázta a fel nem tett kérdésemre.
- Oké, akkor én
lefoglalom a fürdőt! – kiáltott fel Isaac, és elsietett a fürdőbe.
- Hé! Ez nem ér! –
mondtam neki felháborodva.
- De igen! –
kiáltotta hátra, és magára csukta az ajtót.
- Mindegy, úgyis
akartam kérdezni tőled valamit. – kelt fel Chrissy a kanapéról.
- Mi az? –
tudakoltam.
- Az a csávó… aki a
sulinál volt. Valahonnan nagyon ismerős volt. És te ismerted. Nekem is kellett
volna? Ki volt az? Mit mondtál neki? – árasztott el a kérdésekkel.
- Hé, hé! Lassíts! –
mondtam neki. Felhúzta a szemöldökét. – Oké, szóval… Ő Luke egyik bétája. Volt…
- tettem hozzá.
- Azé a Luke-é? –
kérdezte rögtön. Láttam a szemeiben, hogy megvilágosodik. Bólintottam. – Mit
keresett itt?
- Engem. – a válasz
engem is meglepett, akárcsak a húgomat.
- Minek? – vont
kérdőre rögtön.
- Ő most már omega,
és szeretne egy falkát. Meg engem alfának. De elküldtem. – ettől látszólag
megnyugodott.
- Akkor azért volt
annyira ismerős. Igen, már emlékszem! Az a … Finn! – idézte fel a nevet. Ismét
bólintottam. – És most már minden rendben? – kérdezte aztán.
- Igen. Remélem. –
ráncoltam meg a homlokomat.
Christine
Az előző este után
pörgött az agyam. Egy nyugtalanító gondolat fészkelte be magát a fejembe.
Miután Derek és a nagybátyám hazaértek, elmondták, hogy a srác, akit Kali
megtámadott meg is halhatott volna. Betört a koponyája, és sok vért veszített.
Ezen kívül idegek is sérülhettek, amik a felépülése után korlátozhatták a
mozgását. Feltéve, ha felébred, ugyanis jelenleg kómában feküdt. Nem volt
valami fényes állapotban, a jövője bizonytalan volt. Rajtunk kívül senki sem
tudta az igazságot, a rendőrség nem találta a tettest. Másnap korán hajnalra
elhatároztam magam. Felöltöztem, és hamarosan elkészülten léptem meg a házból,
de úgy, hogy senki se hallja meg. Negyed órán belül már a kórháznál voltam, és
beszöktem egy hátsó ajtón. Az intenzív osztály felé vettem az irányt, ami sok
időt vett igénybe a folyton mászkáló éjjeli nővérek miatt. De végül sikerült
úgy eljutnom a nővérpultig, hogy az éppen ott állomásozó nővér úgy döntött
kimegy a mosdóba. A számítógépen igyekeztem megtalálni a megfelelő fájlokat, és
kideríteni, melyik szobát is kell keresnem. Mikor ez megvolt, gyors sprinttel
értem el a célhoz. Mikor benyitottam, a gépek egyhangú csipogása hallatszott
csupán, és a halk, alig érzékelhető szívdobbanások meg lélegzés, már ha valaki
vérfarkas, és képes hallani ezeket.
- Oké, fogalmam
sincs, mi jön most, de nem lehet nagy választék, nem igaz? – léptem közelebb az
ágyhoz. – Nyugi, Christine, nem vagy ideges, csak magadban beszélsz… - fújtam
ki hosszan a levegőt. - Oké, oké… menni fog ez! - határoztam el magam, majd az
ágyon fekvő alakra néztem. Kórházi göncöt viselt, az arca sápadt volt. A haja a
homlokára tapadt az izzadságtól. – Nem kell félned… Jobban leszel, segítek
neked… - fogalmam sem volt, miért érzem úgy, hogy ezt kötelességem tudatni egy
eszméletlen emberrel, de azt hallottam, hogy aki kómában van, az hallja, amit
beszélnek hozzá. – Oké, akkor… - megfogtam a kezét, és felemeltem. Aztán az
arcom elé húztam, kiugrottak a szemfogaim, és… megharaptam. A seb vérzett,
jobbnak láttam lelógatni az ágyról, hogy ne kenje össze a lepedőt. Aztán
idegesen járkáltam, míg jobbnak nem láttam leülni a látogatói székre. Az idő
múlt, az órák csigalassúsággal teltek. Amikor a nővérek megkezdték a reggeli
őrjáratot, a harapás már be is gyógyult, és amikor egy nővér benyitott, hogy
kicserélje az infúziót, az ágy alatt bújtam el. Végül dél körül végre
felébredt. Rögtön az ágya mellé léptem.
- Ne ijedj meg! –
figyelmeztettem rögtön.
- Ki vagy te? –
hunyorgott.
- Christine Hale. –
mondtam el a nevem. Látszott, hogy tudja, ki vagyok. – Kérlek, most hallgass
végig Tyson. Nem tudom, mire emlékszel a tegnapi támadásról, de mindent el
tudok magyarázni. Viszont van egy kérdésem… Hiszel a vérfarkasokban? –
kérdeztem tőle. Úgy tűnt, mindjárt elröhögi magát.
- Na, ne viccelj
már! – mondta köhécselve.
- Mit gondolsz,
mitől ébredtél fel a meghatározatlan időtartamú kómából, és mitől tudsz most
társalogni velem? – kérdeztem. Összeszűkültek a szemei. Aztán neszezés
hallatszott odakintről. Valaki közeledett. Visszakaptam a fejem Tyson
irányába. – Tessék, bebizonyítom. –
hadartam, és máris jött az ismerős pattanás a szememben. A szemei elkerekedtek,
innen tudtam, hogy látta az alfák szemét. – És ez semmi. Most mennem kell. Te
pedig, amint megtudják, hogy jobban vagy, amit nem fognak elhinni, de muszáj
lesz nekik… anélkül, hogy elmondanád, hogy itt voltam, és… segítettem… Miután
kiengedtek, megkeresel engem. Szükséged lesz rám. Sajnálom, hogy nem volt
választási lehetőséged. De nekem is szükségem van rád. – hadartam tovább, és
már az ablaknál voltam. Kinyitottam, és már félig ki is másztam. – Ne feledd!
Ez titok! – parancsoltam rá, és kiugrottam a második emeletről, magára hagyva
az utánam bámuló meghökkent srácot.
