20. fejezet - Christine

Olyan érzésem volt, mintha a gyomrom liftezett volna. Éppen úton voltunk az Alfákhoz. Akik, mint kiderült, újra a régi Hale házat választották ki túszhelynek. Ironikus. Már sötétedett, mikor végre indultunk. Scott végig figyelte a környéket arrafelé, és jelentette a helyzetet. Derek ugyanott volt, ahol engem is tartottak: a pincébe. Valaki mindig volt vele. Csak azt nem értettem, mire vártak. Mármint… ha meg akarják ölni, miért tartanák fogva? Baljós érzésem volt. Isaac vette át a kormány, én hátul ültem. Cat, mint aki megérezte az aggodalmam, hátranyúlt az anyósülésről, és megszorította a kezem. Mikor odaértünk, Scott egyből csatlakozott hozzánk. Ő volt az is, aki berúgta az ajtót. Égnek álltak a pihék a tarkómon. Ezúttal valaki rögtön a csapatunknak rontott. Ennis volt az. Scott elénk állt, és megállította. Aztán jött Kali is. Cat, mint aki hirtelen felébred, megrázta magát, és határozott tekintettel nekirontott a nőnek. Majdnem felsikoltottam. Kali erős volt… Bár az Alfák közül mindenki az volt. És természetesen jöttek az ikrek. Amikor megpillantottam Aiden-t, a testvére oldalán, kihagyott a szívverésem. Korántsem volt annyira fenyegető, mint a többiek. Ő… habozott.

- Chrissy! – szólított Isaac, és mellém lépett. Nekirohant Ethan-nek, aki időközben lehagyta a megtorpanó bátyját. Szívszorító érzés volt, amikor látva a többieket, én is bevetettem magam. Aiden felé futottam, és egy rúgással hátradöntöttem.

- Chrissy! – hangzott újra a nevem, ezúttal az ő szájából. – Nem foglak bántani!

- Persze, és ezt most higgyem is el, nem? – vágtam vissza gúnyosan.

- Kérlek! – próbálkozott, de nem hagytam időt magamnak gondolkozni. Mert akkor valószínűleg meggondolom magam. Ehelyett a kezem már félúton volt felé a levegőben, a szemeimben szúrást éreztem, és az ínyemben is az égő fájdalmat, ami jelezte, hogy a szemfogaim előtörtek. Rámordultam, és kitértem a keze elől, ami az enyémre akart kulcsolódni.

- Hagyd már ezt! Nem kell a színjátszás! Elég volt belőled! – rivalltam rá vadul, mire a tekintete olyan lett, mintha épp most döftem volna gyomorba egy hússzeletelővel. Olyan őszintének és fájdalmasnak tűnt, hogy… nem bírtam. Elszorult a torkom, de előrelöktem magam, neki a mellkasának, és olyan erővel, és gyorsasággal, hogy vele együtt estem… ki az ablakon? Időközben ugyanis a valaha volt szoba szélére kerültünk, közel az ablakokhoz. És máris kint találtam magam a ház mellett, a sötétben. – Szállj le rólam! – kiabáltam, és ellöktem magamtól. Szótlanul felállt, és nem is csinált mást. Mérges pillantásokat lövelltem felé, aztán meghallottam a lépteket…

- Aiden, szerintem magadat is megleped a találékonyságoddal! – hangzott Deucalion hangja a hátam mögül. Felé fordultam. – Elválasztani a többitől? Nem így terveztük, de jobb is!

- Miről beszél maga őrült? – kérdeztem.

- Drága, Chrissy! Ha ismernél, tudnád, hogy nem vagyok őrült. Csupán segíteni szeretnék a fajunkon, hogy fejlődhessen. Hogy a jobbnál jobbak közül is, csak a legjobban legyenek a csúcson. És te most azért vagy itt, hogy megtudjuk, beleillesz-e az elképzeléseimbe. – mondta, mire elöntött a düh.

- Mit képzel, hogy csatlakozom magához? Mert akkor nem normális! És nem vagyok valami kísérleti alany!  - ordítottam rá.

- Csak nyugalom! A nővéred… ő különleges! És el sem tudod képzelni, mennyire vágyom arra, hogy te is az légy! Két iker, aki alakot tud váltani? Hmm… Már csak az a kérdés, hogy te képes vagy-e rá.

- Ugyan már! Hagyjon ki a játékaiból!

- Örülni fogsz, hogy belekerültél, hidd el! Hatalmat adok a kezedbe. Nem kell többé a söpredék közé tartoznod, mint azok ott bent. A nővéredet leszámítva. – Ekkor az ablakkereten kirepült valami hatalmas… Felismertem Ennis-t, amint szembeáll velem. Megborzongtam. – Christine, nem kell többé félned. – próbálkozott még, és én most odakaptam a tekintetem az irányába.

- Én nem félek! – ordítottam rá. – És nem érdekel sem maga, sem más! Hagyjon békén engem, és a családomat! – folytattam, majd előrevetettem magam. Ennis-nek ugrottam, aki elállta az utat Deucalion-höz. Éreztem, ahogy beleütközök. Már az, magában fájt. De karmoltam, ütöttem, rúgtam, ahol értem. Egészen addig, míg megragadta a hajam, és hátrarántott. A földre kerültem, mire lehajolt, és a nyakamhoz kapott. A körmei belevájtak a bőrömbe.

- Ne! – hallatszott a kiáltás. Ennis felkapta a fejét, és én már csak egy villanást láttam, ahogy elterül mellettem. Rajta… Aiden-nel. De aztán úgy lökte le magáról Aiden-t, akár egy zsák krumplit. Ő azonban nem engedte, hogy újra nekem essen, mert belekapott Ennis pólójába, és hátrarántotta. Felugrottam a földről, és már Deucalion-höz rohantam volna, de reccsenést hallottam. Majd Aiden fájdalomkiáltását. Hátrafordultam. A földön térdelt, a keze groteszk szögben mögötte, Ennis fölötte tornyosult, és tovább csavarta a srác kezét.

- Hagyd békén! – visítottam, aztán újra a nagydarab felé vettem az irányt. Szélesen elvigyorodott. Elemelkedtem a földől, aztán ráugrottam… volna, ha nem kap el a torkomnál, és meg nem tart a levegőben, úgy, hogy a lábam sem éri a talajt. Azonnal a nyakamat szorító kézhez kaptam.

- Azt veszem észre, hogy egyik Hale elutasítóbb, mint a másik… Sajnálatos Christine! És az is, hogy a saját falkám ellenem fordul. – Duke sóhajtást hallatott. – Aiden, hát persze. Ez mind… nem a csapatért volt. Hiszen a szerelem erősebb mindennél, nem igaz? – undorító vigyor ült ki az arcára. – De ettől még te sem védheted meg. Sőt… kegyes vagyok hozzád, hiszen követheted… a halálba! – ez parancsként hangzott el a szájából. Ennis szorítása erősödött, és Aiden ordítása hangosabb lett.

- Nem! – sziszegtem a megmaradt levegőmmel, és a kapaszkodás helyett, ami a levegőt jelentette, egyik kezemmel a vállába karmoltam egy mély, csontig hatoló sebet, úgy érzésből, a másik kezem megtalálta a torkát, és a következő dolog az egyre fogyó levegőm mellett az volt, ahogy a karmom átszakítja a légcsövét, meg minden szervét, ami a torkában volt. Hörgés hallatszott, aztán a földön találtam magam, zihálva. Ennis térdre hanyatlott közben, és elengedte Aiden-t. Aztán elterült mellettem, a szemei élettelen és sötétek voltak. Meghalt… Megöltem! Jöttem rá. Aztán belém költözött egy új érzés… Végigkúszott e gerincemen, behatolt mindenhová. Színtiszta erő volt. Máris éreztem, ahogy a szemem megváltozik. Aiden-re pillantottam, aki megrökönyödve nézett rám a csodálkozástól.

- Alfa vagy… - suttogta, amit csak én hallottam volna, ha… Deucalion nem lenne az Alfák Alfája.

- Lássuk mennyit érsz! – mondta, majd elment. Utána akartam ugrani, de aztán Aiden megragadta a karom, és visszarántott.

- Hagyj! – kiáltottam rá, de csak a fejét ingatta. Eközben a másik keze lassan visszaállt a rendes szögbe.

- Nem fogod megöletni magad! – felelte, és kerülte a pillantásom. A szemem vörösen izzott… ebben biztos voltam. Megöltem egy alfát… én is azzá váltam. Most viszont éreztem, hogy visszaáll normális, emberi kékké.

- Segítenem kell nekik! – szálltam vitába.

- Duke most vissza fogja hívni őket. El fognak menni. Senkinek semmi baja… - mondta, és végre felnézett. Mikor nem ráncigáltam tovább, a szorítása enyhült a karomon. Felsóhajtottam.

- Ez remek! – mondtam ridegen. – Jól vagy? – kérdeztem aztán hirtelen.

- Hihetetlen vagy, tudod? – a tekintete belefúródott az enyémbe. – Megöltél egy alfát. Alfa lettél, megmentetted az életemet, és ennyire futja belőle? – kiabált, de aztán visszavette a hangerőt. – Te jól vagy? Istenem, én…

- Te most szépen kirekesztetted magad a „falkádból”. – egészítettem ki.

- Ideje volt már. Nem győzhet állandóan…

- Aiden… Tudom, hogy ez nem ide tartozik, de… Deucalion azt mondta… azt mondta, hogy…

- Deucalion sok mindent mondott, de egy dologban igaza volt. Szeretlek, érted? – vágott a szavamba - Soha nem voltam egy csöpögős fazon, és idáig minden a csapat érdekeiért volt. De amit most tettem… azt kizárólag azért, mert nem engedhetem, hogy bajod essen. Sosem hazudtam neked. Csak minden úgy jött ki, mintha azt tettem volna. Nem tudom, hogy hiszel-e nekem… De tudnod kellett. Fel tudod fogni? – Aiden megszorította a kezem, de ez most gyengéd volt. Kétségbeesetten hinni akartam neki.

- Én… - és a válaszom közepén kivágódott a ház ajtó, és megjelent… mindenki. A szó a torkomra fagyott. Feléjük fordultam. Ott állt Scott, Isaac, a nővérem is, meg… Derek.

- Christine! – szólított.

- Ezt később megbeszéljük! – suttogtam hátra Aiden-nek. Elkaptam a reményteljes pillantást, ami megjelent a szemében, aztán elindultam a többiek irányába. Sok mesélnivalóm volt…

19. fejezet - Catherine

Derek egyedül akart lenni. És ezért senki sem hibáztatta. Szörnyen érezte magát, és amikor azt kérte, hogy hagyjuk magára, mindenki engedelmeskedett. És mindenki máshogy alkalmazkodott a helyzethez. Mivel nemcsak Derek volt kikészülve, hanem a húgom is… és nekem is volt rá okom, felvetettem, hogy elmehetnénk valahová kettesben. Amolyan csajos dolog… Persze nem illet éppen a helyzethez, de muszáj volt valahogy kieresztenünk a gőzt. És Chrissy rögön rávágta, hogy tud egy helyet. Nem mondta el, mi az. Csak, mikor összepakolt minden szükséges dolgot, akkor szólt, hogy üljek be az autóba…

- Mondd már el, hová megyünk! – kérleltem, de hajthatatlan volt. – Jó, akkor azt mondd el, mivel vetted rá Dereket, hogy odaadja a Camaro-t? – kérdeztem inkább.

- Semmivel. Szóltam, hogy elmennénk, és megkértem, hogy adja oda. Ennyi. – rántotta meg a vállát. Aztán elővett egy cigarettát a bőrdzsekije zsebéből. Miután lehúzta az ablakot, rágyújtott. Szívott párat, és az orrom alá dugta.

- Most mit csináljak vele? – kérdeztem. Rám nézett, aztán megforgatta a szemeit.

- Komolyan, Cat? Biztos? – kérdezett vissza. Értetlen grimaszt vágva néztem rá. – Szerinted mi a fasznak adom oda, ha nem azért, hogy szívd? De tényleg! – szisszent fel. Vállvonogatva elvettem tőle a cigit, aztán vonakodva beleszívtam. Nagyot szívtam, és letüdőztem. Vissza kellett fognom magam, hogy ne köhögjem ki a belső szerveim nagy részét.

- Te jó isten! – kiáltottam fel, aztán eltartottam magamtól. – Mi van ebben? – néztem a húgomra, aki elmosolyodott. Ez minimális mértékben felvidított, hiszen rég láttam tőle mosolyt, másrészt viszont aggodalmat keltett bennem.

- Azzal ne is törődj… Csak szívd… - nézett rám meggyőzően.

- Christine, ez fű? – éppen kezdtem volna a korholását, de aztán visszavettem a hangnemből, és meggondoltam magam. Egy alkalom… mi baj származhat belőle? Hiszen annyi minden történt… ennyi nekünk is kijár, nem igaz? Mikor nem tettem hozzá semmit, a húgom rám mosolygott, és én cinkosul visszamosolyogtam.

Beacon Hills határánál aztán meggyújtottuk a második szálat. Kiértünk a városból, és minden annyira, de annyira csendes és békés lett. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a fű hatása-e, de mintha eltűntek volna a rossz dolgok. Öt perc múlva Chrissy lehajtott az autópályáról, és hamarosan egy erdei úton találtuk magunkat. Aztán az út egy tisztásban teljesedett ki, ami körülbelül akkora lehetett, mint Derek házának az alapja. A húgom kiugrott az autóból, és a csomagtartóhoz ment, hogy pakolásszon. Nekem ilyen eszembe sem jutott abban a pillanatban. Inkább feltekertem a hangerőt a rádión, és táncolni kezdtem a ritmusra ültömben. Chrissy kénytelen volt egyedül összeállítani a sátrat. Addig én hasznosabban töltöttem el az időmet. Többek között visszabeszéltem a hangoknak, amik sugdostak nekem mindenfélét, meg a hirtelen szivárványszínűre változó tájon nevetgéltem. Rég besötétedett már, mikor hajlandó voltam abbahagyni a zene bömböltetését, és bedőltem a sátorba…

Másnap reggel, – már ha a délután fél kettő hívható reggelnek – amikor felkeltem, már egyedül voltam a sátorba, és hasogatott a fejem. Kimásztam a sátorból, és körbenéztem. A világ újra normális színben pompázott a felkelő nap fényében. Harmat csillogott a füvön. Már nem hallottam a tegnapi beszélgetőtársaimat a fejemben, helyette a madarak csiripelése töltött be mindent. Mikor észrevettem a húgomat, ahogy a fűben fekszik a sátor közelében, elindultam elé, majd melléfeküdtem.

- Jobban vagy már? – kérdezte, miközben a kék eget kémlelte. A szeme ettől szintén kékebbnek tűnt. És is felnéztem a lassan úszó felhőkre.

- Ezt hogy érted? – tudakoltam.

- A tegnapi fű… Általában onnan tudom, mikor jár le a hatása, hogy minden elmúlik, ami a melléhatása… Tudod! A színek, meg hangok kavalkádja után például a fejfájás, meg hasonlók. – magyarázta.

- Még fáj a fejem. De hogyhogy, minden elmúlik?

- Vérfarkasok vagyunk! Gyorsan regenerálódunk. Épp ezért a drogok nem olyan hatással vannak ránk, mint másra, ezt kitapasztaltam. Amint mérgezni kezdene, vagy maradandó károsodást okozna, az egész, akár egy nyílt seb, begyógyul, és mintha nem is szívtál volna… - fejtette ki bővebben. Bólintottam, bár nem látta.

- Szerinted biztos jól tettük, hogy eljöttünk, ahelyett, hogy Derek mellett lennénk? – kérdeztem inkább, más irányba terelve a beszélgetést.

- Tudod, hogy milyen! És szerintem kijárt ez neki. Megérdemli, hogy ne zavarogjunk körülötte. Én is ezt akarnám. – felelte.

- Mikor lettem én a kérdező, és te az, aki a válaszokat adja? – felé, fordultam, és ő pedig tükrözte a mozdulatot. Felhúzva a jobb szemöldökét, elmosolyodott.

- Amióta rávettelek, hogy elszívd a füvemet tegnap! – válaszolta határozottan.

- Szemét vagy! – nyugtáztam. Pár percnyi csönd következett. – Honnan jött az ötlet, hogy ide jöjjünk? – erre felsóhajtott. Azt hittem, ez lesz minden reakciója, de aztán beszélni kezdett.

- Egyszer Aiden-nel… Szóval, egyszer baromságból versenyeztünk, és az erdőben… Tudod, amolyan farkasos dolgokat csináltunk. És ide lyukadtunk ki. Még akkor találta, mikor idejöttek. És szándékosan hozott ide, hogy megmutathassa. – ezután szintén szünet következett. – Chh! Tessék, megint itt tartunk! Ráadásul ez most olyan, mint valami rossz Bella-Edward izé, a Twilight-ból! Nem hiszem el! – csattan föl. Muszáj volt nevetnem.

- Oké, hagyjuk, jó? – mondtam aztán, látva, hogy elkomorult az arca.

- Rendben. – egyezett bele. – Inkább mesélj valamit. Veletek mi van? – kérdezte aztán. Most én cseréltem arckifejezést. – Mi az? – vette észre egyből.

- Nincs olyan, hogy „mi”. – feleltem. – Stiles… neki még van egy kis problémája az elengedéssel, vagy a feledéssel, vagy mit tudom én. A lényeg, hogy most… szünetelünk, vagy hasonló. – jegyeztem meg, és visszatértem a kék ég bámulásához.

- Cat, és ezt csak így mondod? – támaszkodott fel Chrissy.

- Miért, hogy mondjam? – kérdeztem, és én is feltámaszkodtam.

- Hát több tűzzel! Most komolyan! Szereted, nem? – meg sem várva a válaszom, folytatta. – És ő is téged! Nem tudom, mi történt köztetek, de nem látom a problémát! Nincs probléma, csak megoldás! – lökött oldalba. Már éppen mesélni kezdtem volna a történtekről, amikor telefoncsörgés hallatszott a sátor felől. Chrissy felpattant, és eltűnt a sátor belsejében. Kifelé már úgy ugrott ki, mintha ágyúból lőtték volna.

- Mi az? Mi történt? – vontam kérdőre.

- Cat, Isaac hívott! Baj van! – hadarta el. A szeme rémülettől csillogtak.

- Milyen baj? – ugrottam talpra.

- Megint! Deucalion elfogta Derek-et. Isaac szerint sebezhető volt, és mivel nem hajlott az Alfák ajánlatára, meg akarják ölni! – hadart tovább.

- Úgy tudtam, hogy történni fog valami! Éreztem! Siessünk! – feleltem, és kapkodni kezdtem a cuccainkat, majd bedobáltam a kocsiba, aztán Chrissy gázt adott, és a Camaro kifarolt a tisztásról.

18. fejezet - Aiden

Nem tudtam mihez kezdeni. Bűntudatom volt, amiért elárultam a csapatot… De az az érzés, hogy bántottam Chrissy-t… Még ha nem is közvetlenül, de megtettem… Minden mást elsöpört. Megvártam, míg a Hale-ház kiürül, csak akkor vettem a bátorságot, hogy elinduljak. Úgy döntöttem, hazamegyek, és szembenézek azzal, ami rám vár. Mikor hazaértem, nem éppen az várt, amire számítottam.

- Aiden! Hova tűntél? – támadott le Ethan.

- Tökmindegy, a segítsége nélkül is boldogultunk. – vetette oda Kali.

- A Hale-lányhoz ment. Pontosabban a két Hale-lányhoz. – mondta mindentudón Deucalion.

- Én… igen. – hajtottam le a fejem.

- Örülnöd kéne! Hale egyik bétáját megöltük! Pontosabban ő ölte meg. – az első mondat leginkább parancsnak hangzott Kali szájából. – Ennis segítségével… - döntötte oldalra a fejét. Ennis válasza egy erőteljes „hmm” volt.

- Befognád? – szólaltam meg, mire Kali meghökkenve nézett rám.

- Mi bajod van? – kérdezte a testvérem. Elgondolkodva vállat vontam. Talán régen én is ilyen voltam. Még rosszabb is. Általában én fogtam Kali pártját, és én bíztattam Ethan-t, hogy legyen vérszomjasabb. Mint én. De valami mélyen felfordult bennem.

- Aiden, remek munkát végeztél a Hale-lánnyal. – mondta aztán Deucalion. Ránéztem a férfira, és haragot éreztem. – Az, amit a múltkor beszéltek a nővérével… ígéretessé teszi őket. Az anyjuk is képes volt alakot váltani. – hozta fel a témát. Sóhajtottam. Mikor Chrissy meg Catherine beszélgettek, amikor a nővére eljött hozzá, Deucalion alaposan kihallgatta őket. Aztán visszaidézte minden szavukat Kali-éknak.

- Emlékszem Talia Hale-re. – szólt bele Kali. – Bár úgy rémlik, nem volt olyan fásult, mint a fia. – ingatta meg a fejét a nő.

- Ha az egyik Hale-lány képes az alakváltásra, mennyi rá az esély, hogy a másik is az? – kérdezte rejtélyesen Duke.

- Derek Hale nem képes rá. – hangzottak Ennis szavai.

- De ők ikrek. – világított rá Ethan. Legszívesebben leütöttem volna.

- Érdekes… - simogatta meg az állát Deucalion. – Érdemes lenne kideríteni… Vajon olyanok lennének alfaként, mint ti? – a szavait hozzám, és Ethan-höz intézte. Reméltem, hogy a válasz a kérdésére egy erőteljes „nem”. Nem akartam, hogy ezek az emberek, akikkel életem nagy részét töltöttem, most bántsák a lányt, akit megszerettem. Figyelmeztetnem kellett. Meg bocsánatot kérnem tőle, és elmondanom, hogy nem volt közöm a ma történtekhez, bár nem gondoltam, hogy hinni is fog nekem.

- Nekem… Van egy kis dolgom! – mondtam hirtelen válasz helyett, aztán meg sem várva, hogy reagálnak, kiviharzottam az ajtón. Nem tudom, mennyit sejtettek abból, hogy én engedtem el Chrissy-t, de most ez sem izgatott. Újra megtettem volna, ha kell. Ezt tudtam. Tíz perc múlva Derek Hale házánál kötöttem ki. Nem volt szerencsés idejönnöm, éppen azok után, ami ma történt, de muszáj volt… Bekopogtam… A Camaro a bejárón parkolt, így biztos voltam benne, hogy hazaértek már… Pár pillanattal később a tulajdonosa állt velem szembe.

- Mit. Keresel. Itt? – tagolta a szavakat Derek. A szemei vörösen villantak rám. Anélkül, hogy viszonoztam volna, és kimutattam volna, hogy én is alfa vagyok, csak álltam a tekintetét.

- Beszélnem kell…

- Nem beszélsz te senkivel! Takarodj! – vágott a szavamba. Nem adtam fel.

- Nézd, tudom, hogy a bátyja vagy, de Chrissy… Tudnia kell, hogy én tényleg nem tudtam róla. Sosem hazudtam neki… Én… - nem igazán érdekelte, amit mondok, mert kivillantotta az agyarait is.

- Takarodj el innen, a házamtól! – a hangja mély, és fenyegető lett. Nem mozdultam. A keze a torkom felé száguldott, de elkaptam a karját. Elég nagy erőfeszítésbe tellett, hogy meg is tartsam. Éreztem, hogy a szemeim felvillannak. Ekkor egy lány jelent meg Derek háta mögött. Egy pillanatra azt hittem, Christine az, de tévedtem. Catherine állt meg a bátyja mellett.

- Derek! – szólt rá, de ő nem engedett. Ellenben én elengedtem a karját, mire visszaengedte maga mellé.

- Takarodj! – mondta, majd ellépett a bejárattól, és behátrált. Catherine-re néztem.

- Nézd, jobb ha elmész! – értett egyet a bátyjával.

- Beszélnem kell vele… - próbálkoztam, de ő csak megrázta a fejét.

- Ő nem akar beszélni veled. – felelte. Aztán bezárta volna az ajtót, de még gyorsan hozzátettem:

- Nem csak Derek a célpont. Vigyázz magadra. Meg ő rá is!