Olyan érzésem volt, mintha a gyomrom
liftezett volna. Éppen úton voltunk az Alfákhoz. Akik, mint kiderült, újra a
régi Hale házat választották ki túszhelynek. Ironikus. Már sötétedett, mikor
végre indultunk. Scott végig figyelte a környéket arrafelé, és jelentette a
helyzetet. Derek ugyanott volt, ahol engem is tartottak: a pincébe. Valaki
mindig volt vele. Csak azt nem értettem, mire vártak. Mármint… ha meg akarják
ölni, miért tartanák fogva? Baljós érzésem volt. Isaac vette át a kormány, én
hátul ültem. Cat, mint aki megérezte az aggodalmam, hátranyúlt az anyósülésről,
és megszorította a kezem. Mikor odaértünk, Scott egyből csatlakozott hozzánk. Ő
volt az is, aki berúgta az ajtót. Égnek álltak a pihék a tarkómon. Ezúttal
valaki rögtön a csapatunknak rontott. Ennis volt az. Scott elénk állt, és
megállította. Aztán jött Kali is. Cat, mint aki hirtelen felébred, megrázta
magát, és határozott tekintettel nekirontott a nőnek. Majdnem felsikoltottam.
Kali erős volt… Bár az Alfák közül mindenki az volt. És természetesen jöttek az
ikrek. Amikor megpillantottam Aiden-t, a testvére oldalán, kihagyott a
szívverésem. Korántsem volt annyira fenyegető, mint a többiek. Ő… habozott.
- Chrissy! – szólított Isaac, és mellém
lépett. Nekirohant Ethan-nek, aki időközben lehagyta a megtorpanó bátyját.
Szívszorító érzés volt, amikor látva a többieket, én is bevetettem magam. Aiden
felé futottam, és egy rúgással hátradöntöttem.
- Chrissy! – hangzott újra a nevem,
ezúttal az ő szájából. – Nem foglak bántani!
- Persze, és ezt most higgyem is el, nem?
– vágtam vissza gúnyosan.
- Kérlek! – próbálkozott, de nem hagytam
időt magamnak gondolkozni. Mert akkor valószínűleg meggondolom magam. Ehelyett
a kezem már félúton volt felé a levegőben, a szemeimben szúrást éreztem, és az
ínyemben is az égő fájdalmat, ami jelezte, hogy a szemfogaim előtörtek.
Rámordultam, és kitértem a keze elől, ami az enyémre akart kulcsolódni.
- Hagyd már ezt! Nem kell a színjátszás!
Elég volt belőled! – rivalltam rá vadul, mire a tekintete olyan lett, mintha
épp most döftem volna gyomorba egy hússzeletelővel. Olyan őszintének és
fájdalmasnak tűnt, hogy… nem bírtam. Elszorult a torkom, de előrelöktem magam,
neki a mellkasának, és olyan erővel, és gyorsasággal, hogy vele együtt estem…
ki az ablakon? Időközben ugyanis a valaha volt szoba szélére kerültünk, közel
az ablakokhoz. És máris kint találtam magam a ház mellett, a sötétben. – Szállj
le rólam! – kiabáltam, és ellöktem magamtól. Szótlanul felállt, és nem is
csinált mást. Mérges pillantásokat lövelltem felé, aztán meghallottam a
lépteket…
- Aiden, szerintem magadat is megleped a
találékonyságoddal! – hangzott Deucalion hangja a hátam mögül. Felé fordultam.
– Elválasztani a többitől? Nem így terveztük, de jobb is!
- Miről beszél maga őrült? – kérdeztem.
- Drága, Chrissy! Ha ismernél, tudnád,
hogy nem vagyok őrült. Csupán segíteni szeretnék a fajunkon, hogy fejlődhessen.
Hogy a jobbnál jobbak közül is, csak a legjobban legyenek a csúcson. És te most
azért vagy itt, hogy megtudjuk, beleillesz-e az elképzeléseimbe. – mondta, mire
elöntött a düh.
- Mit képzel, hogy csatlakozom magához?
Mert akkor nem normális! És nem vagyok valami kísérleti alany! - ordítottam rá.
- Csak nyugalom! A nővéred… ő különleges!
És el sem tudod képzelni, mennyire vágyom arra, hogy te is az légy! Két iker,
aki alakot tud váltani? Hmm… Már csak az a kérdés, hogy te képes vagy-e rá.
- Ugyan már! Hagyjon ki a játékaiból!
- Örülni fogsz, hogy belekerültél, hidd
el! Hatalmat adok a kezedbe. Nem kell többé a söpredék közé tartoznod, mint
azok ott bent. A nővéredet leszámítva. – Ekkor az ablakkereten kirepült valami
hatalmas… Felismertem Ennis-t, amint szembeáll velem. Megborzongtam. –
Christine, nem kell többé félned. – próbálkozott még, és én most odakaptam a
tekintetem az irányába.
- Én nem félek! – ordítottam rá. – És nem
érdekel sem maga, sem más! Hagyjon békén engem, és a családomat! – folytattam,
majd előrevetettem magam. Ennis-nek ugrottam, aki elállta az utat
Deucalion-höz. Éreztem, ahogy beleütközök. Már az, magában fájt. De karmoltam,
ütöttem, rúgtam, ahol értem. Egészen addig, míg megragadta a hajam, és
hátrarántott. A földre kerültem, mire lehajolt, és a nyakamhoz kapott. A körmei
belevájtak a bőrömbe.
- Ne! – hallatszott a kiáltás. Ennis
felkapta a fejét, és én már csak egy villanást láttam, ahogy elterül mellettem.
Rajta… Aiden-nel. De aztán úgy lökte le magáról Aiden-t, akár egy zsák
krumplit. Ő azonban nem engedte, hogy újra nekem essen, mert belekapott Ennis
pólójába, és hátrarántotta. Felugrottam a földről, és már Deucalion-höz rohantam
volna, de reccsenést hallottam. Majd Aiden fájdalomkiáltását. Hátrafordultam. A
földön térdelt, a keze groteszk szögben mögötte, Ennis fölötte tornyosult, és
tovább csavarta a srác kezét.
- Hagyd békén! – visítottam, aztán újra a
nagydarab felé vettem az irányt. Szélesen elvigyorodott. Elemelkedtem a földől,
aztán ráugrottam… volna, ha nem kap el a torkomnál, és meg nem tart a
levegőben, úgy, hogy a lábam sem éri a talajt. Azonnal a nyakamat szorító
kézhez kaptam.
- Azt veszem észre, hogy egyik Hale elutasítóbb,
mint a másik… Sajnálatos Christine! És az is, hogy a saját falkám ellenem
fordul. – Duke sóhajtást hallatott. – Aiden, hát persze. Ez mind… nem a
csapatért volt. Hiszen a szerelem erősebb mindennél, nem igaz? – undorító
vigyor ült ki az arcára. – De ettől még te sem védheted meg. Sőt… kegyes vagyok
hozzád, hiszen követheted… a halálba! – ez parancsként hangzott el a szájából.
Ennis szorítása erősödött, és Aiden ordítása hangosabb lett.
- Nem! – sziszegtem a megmaradt
levegőmmel, és a kapaszkodás helyett, ami a levegőt jelentette, egyik kezemmel
a vállába karmoltam egy mély, csontig hatoló sebet, úgy érzésből, a másik kezem
megtalálta a torkát, és a következő dolog az egyre fogyó levegőm mellett az
volt, ahogy a karmom átszakítja a légcsövét, meg minden szervét, ami a torkában
volt. Hörgés hallatszott, aztán a földön találtam magam, zihálva. Ennis térdre
hanyatlott közben, és elengedte Aiden-t. Aztán elterült mellettem, a szemei
élettelen és sötétek voltak. Meghalt… Megöltem! Jöttem rá. Aztán belém költözött
egy új érzés… Végigkúszott e gerincemen, behatolt mindenhová. Színtiszta erő
volt. Máris éreztem, ahogy a szemem megváltozik. Aiden-re pillantottam, aki
megrökönyödve nézett rám a csodálkozástól.
- Alfa vagy… - suttogta, amit csak én
hallottam volna, ha… Deucalion nem lenne az Alfák Alfája.
- Lássuk mennyit érsz! – mondta, majd
elment. Utána akartam ugrani, de aztán Aiden megragadta a karom, és
visszarántott.
- Hagyj! – kiáltottam rá, de csak a fejét
ingatta. Eközben a másik keze lassan visszaállt a rendes szögbe.
- Nem fogod megöletni magad! – felelte,
és kerülte a pillantásom. A szemem vörösen izzott… ebben biztos voltam.
Megöltem egy alfát… én is azzá váltam. Most viszont éreztem, hogy visszaáll
normális, emberi kékké.
- Segítenem kell nekik! – szálltam
vitába.
- Duke most vissza fogja hívni őket. El
fognak menni. Senkinek semmi baja… - mondta, és végre felnézett. Mikor nem
ráncigáltam tovább, a szorítása enyhült a karomon. Felsóhajtottam.
- Ez remek! – mondtam ridegen. – Jól
vagy? – kérdeztem aztán hirtelen.
- Hihetetlen vagy, tudod? – a tekintete
belefúródott az enyémbe. – Megöltél egy alfát. Alfa lettél, megmentetted az
életemet, és ennyire futja belőle? – kiabált, de aztán visszavette a hangerőt.
– Te jól vagy? Istenem, én…
- Te most szépen kirekesztetted magad a
„falkádból”. – egészítettem ki.
- Ideje volt már. Nem győzhet állandóan…
- Aiden… Tudom, hogy ez nem ide tartozik,
de… Deucalion azt mondta… azt mondta, hogy…
- Deucalion sok mindent mondott, de egy
dologban igaza volt. Szeretlek, érted? – vágott a szavamba - Soha nem voltam
egy csöpögős fazon, és idáig minden a csapat érdekeiért volt. De amit most
tettem… azt kizárólag azért, mert nem engedhetem, hogy bajod essen. Sosem
hazudtam neked. Csak minden úgy jött ki, mintha azt tettem volna. Nem tudom,
hogy hiszel-e nekem… De tudnod kellett. Fel tudod fogni? – Aiden megszorította
a kezem, de ez most gyengéd volt. Kétségbeesetten hinni akartam neki.
- Én… - és a válaszom közepén kivágódott
a ház ajtó, és megjelent… mindenki. A szó a torkomra fagyott. Feléjük
fordultam. Ott állt Scott, Isaac, a nővérem is, meg… Derek.
- Christine! – szólított.
- Ezt később megbeszéljük! – suttogtam
hátra Aiden-nek. Elkaptam a reményteljes pillantást, ami megjelent a szemében,
aztán elindultam a többiek irányába. Sok mesélnivalóm volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése