- Akkor megbeszéltük? – kérdeztem
Chrissy-től szigorúan.
- Mit kell ezen megbeszélni? Csak
egy srác, akit ma láttam életemben először. – felelte. Isaac ma iskola után
azzal jött hozzám, hogy a húgom az egyik Alfával flörtölt. Fontosnak tartottam
ezt átbeszélni Christine-el. Nem szeretném, ha bármiféle közelebbi kapcsolatot
is ápol… azokkal.
- Veszélyes, és gonosz. –
jellemeztem neki újra. A szemeit forgatta.
- Rendben, legyen. Megpróbálom
kerülni. Így jó lesz? Egyébként is… akkor sem értem, mire ze a nagy felhajtás. Tudok
vigyázni magamra! - mondta.
- Ez már nem az a város, ahonnan
elmentél. – emlékeztettem. – De oké. Maradjunk ennyiben. – egyeztem bele végül.
Bólintott, aztán visszatért a könyvhöz, amit olvasni kezdett. Eközben a
konyhában találtam rá Catherine-re, aki szinte sziporkázott.
- Te meg? Miért nézel ki úgy,
mintha beszívtál volna? – néztem rá. Felnézett a révületből, és csúnya
pillantással nyugtázta a megállapításomat.
- Én csak… jól érzem magam a
bőrömben! – felelte.
- Igen? És ki ennek az oka? –
faggattam. És közben mélyen reménykedtem, hogy erre nem az egyik Alfa neve lesz
a válasz. Nevet azonban egyáltalán nem kaptam.
- Senki… - mondta, bár még mindig
úgy mosolygott, mint aki lassan elélvez… Jó, ez kicsit perverz volt.
- Értem. És ez a „senki” tud
róla?
- Jaj, hagyjál! Nem képzeled,
hogy a drága bátyámnak mondom el a szerelmi életem… - csúszott ki a száján.
- Még csak nem is céloztam a
szerelmi életedre! –vetettem oda.
- Ahj, fogd be! – mondta, és
hozzám vágta a mosogatórongyot. Elkaptam,és a mosogatóba tettem.
- Oké, de ne mondd, hogy nem
foglalkozom veled! – figyelmeztettem, aztán őt is ott hagytam. Kifelé
tartottam, csak úgy cél nélkül, mert néha jó volt egyedül lenni, és gondolkozni.
És gondolkoznivaló volt bőven. Az Alfák mindennapos problémát okoztak. Az, amit
ők tettek, amit Deucalion fel is ajánlott, elfogadhatatlan volt. Olyat kért,
ami a lényem, a természetem ellen volt. Az, hogy meg kell ölnöm a falkám,
lehetetlen dolognak tűnt… most már. Volt egy pillanat, amikor elgondolkoztam
rajta. De hamar rájöttem, hogy teljesen értelmetlen volt akár egy percemet is
rávesztegetni az átgondolásra. Nem adhattam meg Deucalion-nek ezt. Így viszont
számolnom… pontosabban számolnunk kellett a következményekkel… Az Alfák első
számú célpontjává váltam.
Sajnálatos módon,mielőtt
eltűnhettem volna a ház környékéről, és elindulhattam volna… akármerre
körbenézni, hogy minden rendben van-e, belefutottam Peter-be.
- Nocsak, még életben látlak.
Haladás! – mondta, és színpadiasan, eltúlzott meglepetéssel nézett rám.
- Attól, hogy hazajöttek, semmi
sem változott. – feleltem, bár ebben nem voltam teljesen biztos.
- Nyugodj le, nem kell védened
őket, bár mellékesen megjegyzem, ezt te sem hiszed el… - mondta ki az
igazságot. Aztán elállt az utamból, én pedig kimentem. A városba érve, piros
lámpát kaptam. Aztán, míg várakoztam, feltűnt a mellettem levő sávban Scott
crossmotorja. Mikor észrevett, odaintett, aztán amikor a lámpák zöldre
váltottak, mutatta, hogy menjek utána. Egy régi gyárépület parkolójába
vezetett, aztán leállította a motort. Kiszálltam a kocsiból, és odaléptem
hozzá.
- Minden rendben? – kérdeztem, az
arcát fürkészve.
- Hogy is mondjam, érdekesen
alakulnak a dolgok. – válaszolta.
- Merthogy? – kérdeztem újra, és
reménykedtem, hogy Peternek nem lesz igaza.
- Hát Christine nagy port kavart…
Catherine pedig… - tessék, már megint megmondta! Cat-ről viszont nem tudtam
elképzelni, mit tehetett. Értetlenül néztem rá, mire Scott félszegen mosolyogva
folytatta.
- Catherine csak egy embert
kavart fel, de azt rendesen. – mondta.
- Kiről beszélsz? – tudakoltam.
Ez megmagyarázza vajon, hogy miért volt Cat olyan szórakozott?
- Dzsippel jár, okoskodik… kezdte
sorolni a tulajdonságokat, de már ennyiből is kitaláltam.
- Stiles? – döbbentem meg. – Jó,
nem kellenek részletek! – figyelmeztettem rögtön. Felröhögött, de aztán
elsötétült a tekintete.
- Igazából arról akartam beszélni
veled, hogy történt-e bármi fejlemény. Tudod…
- Az Alfákkal kapcsolatban. –
fejeztem be a mondatot. Bólintott. – Nem. Azóta semmi hírük. Viszont úgy érzem,
valami készül. És ez nem tetszik. Folyton a pillanatot várom, mikor történik
valami rossz. És persze azt szeretném, hogy Cat és Chrissy kimaradjon ebből,
tudom, hogy erre esély sincs. A legjobb lenne, ha mindenki kimaradna ebből… De
persze nincs ekkora szerencsém! – zavartan vizslattam a földet magam előtt, a
kezeimet a bőrdzsekim zsebébe dugtam.
- Derek, ez nem csak a te sarad.
És mint azt mondtad, mi melletted vagyunk, ha akarod, ha nem. Ez már nem csak
rólad szól… Nem akarhatod megmenteni egyedül az egész világot. – válaszolta. Az
volt néha az érzésem, ha mostanában Scott-al beszéltem, hogy ő a felnőtt, és én
a gyerek. Ez alatt a nyár alatt rengeteget fejlődött. Bár nem sok közöm volt
hozzá, mégis… büszkeséggel töltött el.
- Nem erről van szó… - kezdtem
mentegetőzni, magam sem tudom, miért.
- Teljesen mindegy! – Scott, mint
aki értette volna, hogy ezzel zavarba ejtett, megveregette a vállam, és
visszaszállt a motorra. – Ne feledd! Nem egyedül kell ezt megcsinálnod! – tette
hozzá, aztán elment. A motor hangja már csak távoli zümmögés volt, mikor én is
visszaszálltam a kocsiba, hogy elinduljak. A napokban nem először fordult elő,
hogy magamra hagytak. Ez ma sem volt másképp. Csupán annyiban különbözött a
többitől, hogy most nem voltak bennem kételyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése