12. fejezet - Derek

Az ajtó hangos nyikorgással verte fel a nyugodt este csendjét, bár én korántsem voltam nyugodt. Vártam. Már senki sem volt fent, - elméletileg – csak én ültem a megszokott fotelben, a sötétben. És végre meg is érkezett az, aki miatt vártam.

- Hol jártál? – kérdeztem, amint Christine befordult a folyosóról. A hangom rideg volt, de annyira, hogy a húgom összerezzent tőle, sőt, még én is meglepődtem rajta.

- Sehol. – próbálta ennyivel lerendezni a dolgot, de nem hagytam.

- Ne hazudj. – álltam fel, majd elé léptem, mikor a szobájába akart sietni.

- Ne szórakozz már! – forgatta meg a szemeit.

- Azt hittem, világos voltam a múltkor. – jól tudtam, hogy merre járhatott. És ebből a mondatból ő is leszűrte, hogy tudom. Felsóhajtott.

- Az is voltál. De mint észrevettük, én belül sötét vagyok. – jegyezte meg fanyarul. – Elengednél? – kérdezte közömbösen.

- Christine, ő egy Alfa. És ő, meg az Alfa barátai vígan ölnek meg, amint hátat fordítasz nekik. Hányszor mondjam még ezt el? – korholtam.

- Lehet, hogy ti nem vagytok pajtik, de nekem még nem ártottak. – kerülte a tekintetem.

- Ó, majd fognak. De ne akard kivárni. Tartsd távol magad tőle! – rivalltam rá. Kezdtem bedühödni. – Te nem ismered őket. Nekem volt szerencsém hozzájuk. Azt hiszed, ez játék? Nem engedem, hogy az életeddel játssz!

- Igen? És mit akarsz tenni? Szobafogságra ítélsz? Tudod, nem vagyok már öt éves! – feleselt vissza. Aztán elindult, kikerülve engem. A karja után kaptam. Azonban, mint aki már számított rá, ő kapta el az én karom, félúton a levegőben. Visszafordult hozzám. A szemei acélkék, izzó pillantással égettek lyukat belém…

- A bátyám vagy, Derek. Befogadtál. Köszönettel tartozom. De tudok vigyázni magamra. És nem tilthatod meg, hogy kivel találkozhatok, és ki kerül tiltólistára, csak mert neked nem szimpatikus. – sziszegte, majd elengedte a karom, a szemei újra emberi szemek voltak.

- Még mindig nem érted! – szóltam utána, ugyanis már hátat is fordított, hogy ott hagyjon.

- Akkor minek vesződsz velem? Majd megértem. – ő most legalább olyan ridegen válaszolt vissza, mint én, mikor hazaért. Csak most én rezzentem össze. Ez az idő, ez az egy pillanat elég volt, és máris magára csukta a szobája ajtaját.

- Azért vesződöm, mert a húgom vagy, és nem akarom, hogy bántódásod essen. Miattam. – suttogtam, de már csak magamnak. Majd hosszan kifújtam a levegőt, és visszavonultam a szobámba, hogy tovább agyalhassak Chrissy önző viselkedésén, meg minden máson.

Másnap reggel szürke felhők lepték el az eget. Az eső lába a levegőben lógott. Kivételesen későn ébredtem. A többiek már rég az iskolában voltak. A délelőttöt edzéssel töltöttem, egyrészt, hogy erőben tartsam magam, másrészt, hogy levezethessem a feszültséget. Aztán ez a program átcsúszott a délutánba is. Később meg csak céltalanul vizsgálódtam a környéken. Fél három körül értem haza. Addigra a jól ismert dzsip már a ház előtt parkolt. Odabent Catherine-t találtam, méghozzá Stiles-szal.

- Ti ketten meg mi a francot csináltok? – vontam kérdőre az idősebbik húgomat, aki szorosan Stiles mellett ült a kanapén, a lábait a srác ölében nyugtatta, és a nyelve… nem igazán volt a saját szájában. Catherine elhúzódott Stiles-tól, aki már-már ijedten pislogott felém.

- Békülünk.  – felelte kacéran, és angyali mosolyt villantott rám.

- Békültök… tudod, Cat, ilyenkor a szavak használata is sokat segít a helyzeten, de mint látom, ennek a fogalomnak te új értelmet adtál. – jegyeztem meg.

- Igazából… azokat már elhasználtuk. – szólalt meg felbátorodva Stiles. Felvonva a szemöldököm rá emeltem a tekintetem.

- Téged nem kérdeztelek. De tudod, én is adhatok, új értelmet mondjuk annak a fogalomnak, hogy „elbeszélgetünk, mit szabad a házamban a húgommal csinálni, mikor éppen előtted állok”. Meglátjuk, ahhoz mennyi szóra van szükségem… - feleltem. – És mit keresel itt pont te? – most Cat-re néztem. – Mit keres itt pont ő?

- Mi bajod vele? Még ismered is! – legyintett nemtörődöm módon, megvonva a vállát.

- Épp az a bajom… - mormogtam halkan, de egy halvány félmosoly megjelent az arcomon. – És Christine merre van? – kérdeztem aztán. Ettől Cat tekintete elködösült.

- Tudod, ő…

- Ne merd azt mondani, hogy megint… vele van! – szakítottam félbe, de Cat bólintott, mire lefagyott a mosoly az arcomról. – Hát ezt nem hiszem el! – ezután neki és Stiles-nak nem volt kedve tovább „békülni”. Stiles elment, Cat pedig idegesen várta, hogy Christine megérkezzen. Inkább a miatt lehetett ideges, mert én mérges voltam. És ismerte a húgunkat is, aki pedig idegesítően higgadt, nemtörődöm és gyerekes tudott lenni néha, és ez a párosítás nemigen fért össze. Amint csapódott a bejárati ajtó, felugrott a kanapéról.

- Chrissy… - szólította meg, mire a húgunk felhorkant.

- Már megint? A fogadóbizottság… - nézett kettőnkre flegmán. – Elmondtad neki? – nézett most élesen Cat-re. Ő némán bólintott. – Hát ez röhej! – nevetett fel Christine.

- Ezt nem csinálhatod! – szóltam közbe, mielőtt Chrissy Cat-nek ugrott volna.

- Szerintem meg de! – vágott vissza, felém fordulva.

- Oké, nem akartam ezt csinálni, de ha nincs más választásom… - sóhajtottam fel, majd kijelentettem, amit akartam. – Mivel az én házam, az én szabályaim. És szabályba foglalom, hogy nem találkozhatsz egyik Alfával sem. – Christine elkerekedett szemekkel meredt rám.

- Jó, akkor lelépek! – jelentette aztán ki, némi szünet után. Most én néztem nagyot.

- Hé, hé, hé! – állította le Catherine. Legalábbis próbálta. – Miért olyan fontos ez neked?

- Mert… Nincs közötök hozzá. Nem érdekelnek a szabályaitok! – itt inkább felém sandított.

- Nincs hová menned! – közöltem vele.

- Csak azt hiszed! – felelte, és beviharzott a szobájába. Húsz perc múlva egy nagy zsákkal a hátán jött ki onnan, és közölte, hogy tényleg elköltözik… Én pedig talán egy hibát követtem el, amikor mérgemben azt feleltem: „Menj csak.”