2013. augusztus 5., hétfő

8. fejezet - Christine


Szinte minden nap késtem kicsit az iskolából. Még mindig nem szoktam meg teljesen. Ráadásul őszintén bevallom, hogy néha idegesített az, hogy a nővérem milyen jól kijön mindenkivel, kiismeri magát minden helyzetben. Én csak csendben követem, aztán néha lelépek, amitől mindenki rejtélyes őrültnek titulál. Viszont ez furcsa mód, nem zavar. Ugyanis ilyenkor mindig, vagy legalábbis az esetek többségében valaki más társaságában töltöm az időmet… Valaki olyanéban, akinek nem örül túlzottan a nép, ha vele lát. A szerencsés kiválasztottam Aiden volt. Mikor Derek beszélt velem, nem akartam ezt folytatni, de aztán újra beültem világtörire, és ő mosollyal fogadott. Amit természetesen viszonozni kell. És ezután kicsit megváltoztak az óráim. Meg a gyakran látogatott helyeim is. Amikor először tapasztaltam, hogy az ártalmatlan első találkozásunk mennyire felbosszantotta a Vörös Királynőt, már csak jó mókának is tűnt. És mindez már megszokássá vált. Azóta eltelt három hét. És Dereknek nem lett igaza, ugyanis az Alfák nem mutatták jelét, hogy támadnának. Én pedig elvoltam a saját új világomban. Persze néha mutatkoztam az összeszokott vérfarkas-társasággal is, de alkalomadtán, - mint most is – inkább csináltam mást. Mivel sikerült elérnem, hogy laborpartnerek legyünk Aiden-nel kezdő kémián, muszáj volt felkészülni a következő dolgozatra… Így persze be kellett ülnünk valahová. Először nem is hittem, hogy eljön, így mikor megpillantottam a kávézó ajtajában, szélesen elvigyorodtam.
- Nocsak, Vörös Királynő engedélyt adott, hogy a tanulótársaddal találkozz? – kérdeztem gonoszul.
- Ne hívd így Lydiát! – szólt rám, ahogy lehuppant mellém. – És nem kérdeztem meg. – tette hozzá.
- Á, értem. Különben engedély megtagadva. – bólintottam megértően, de a szám széle mosolyra görbült… megint.
- A lényeg, hogy eljöttem, nem? Mellékesen hozzátenném, nem tartom valószínűnek, hogy ez csupán egyszerű véletlen lenne, Hale! – tette hozzá, és a családnevemet használta megszólításképp. Összevontam a szemöldököm.
- Oké, akkor kezdhetjük? – váltottam témát. Beleegyezően bólintott. Órák teltek el. Ezek alatt az órák alatt, keményen dolgoztam, hogy… a közelébe férkőzzek. Időközben pedig besötétedett. Későre járt már, mikor mondtam, hogy indulnom kéne, hiszen úgy gondoltam, aznapra már nem jutok tovább.
- Rendben. Elkísérlek… egy darabig. – mondta, ami meglepett. Két okból is: a, a törődése meglepett, bár az utolsó pár órában már igazán kedves és figyelmes volt, amire eleve nem számítottam, és b, tudnia kellett, hogy vérfarkas vagyok, és hogy épp emiatt semmi bajom nem eshet, ezért még inkább megdöbbentő az ajánlata.
Már sétáltunk egy ideje, egy egészen kihalt utcácskán, mikor megszólalt az indulás óta először.
- Nem félsz, hogy bántani foglak? – kérdezte, és maga elé meredve lassított a tempón. Az övéihez igazítottam a lépteimet, csak azután feleltem.
- Nem félek tőled. – miután kimondtam, eszembe jutott, hogy ez mennyire Alkonyat-osan hangzott. Gondolatban fejbe vágtam érte magamat.
- Pedig lenne rá okod, Hale! – válaszolta rám pillantva. Pont elkaptam ezt a pillantást. – Például csapdába is csalhatnálak. Senki sem tudná meg jó darabig… - mondta elgondolkozva.  Aztán megállt. Én is megtorpantam, és kérdőn néztem rá. Ez a felvetés kissé aggasztott. Viszont ahelyett, hogy ezt bevallottam volna, azt mondtam:
- Ne hívj Hale-nek! Rendes nevem is van! – ettől egy félmosoly jelent meg a szája szélén, amikor a szemembe nézett.
- Tudod, sok minden tehetnénk veled… - álltam a pillantását, nem akartam, hogy elbizonytalanítson.
- Igen? Például? – kérdeztem.
- Például… - közelebb lépett, amitől önkéntelenül hátráltam. Félelmetesen tornyosult előttem, a száznyolcvanas magasságával. – Tehetném akár… - ezek a félmondatok főleg idegesítettek, és nem volt már hová hátrálnom, ugyanis a hátam szépen bemutatkozott a mögöttem álló épület falának. Aiden közben felemelte a kezét, és ujja hegyével végigsimított a torkomon… A tekintete komolyságot sugallt. Aztán… megcsókolt. Várjunk… Mi? Már csak azon kaptam magamat, hogy visszacsókoltam. Kisimított egy kósza tincset az arcomból, én pedig a nyakába kapaszkodtam. Aztán egy perc múlva megszakította a kötelékünket, és zihálva hátrébb lépett tőlem. – Jah, akár ezt is. – pár másodpercig nem értettem, aztán leesett, hogy ez volt az előbb elkezdett mondatanának a befejezése. Csodálkozva bámultam rá.
- Mindegy, innen már két perc múlva otthon vagy. Nem lenne jó, ha közelebb mennék a Hale-házhoz. – váltott témát hirtelen, és a tekintetéből kiveszett a ragyogás, és a vágyakozás, ami az előbb még mélyen ült abban a szempárban. – Legyen jó éjszakád, Christine. – búcsúzott el, aztán már ott sem volt. Pár pillanatig még ott szobroztam egyhelyben, az arcomon bárgyú kifejezéssel, de végül elindultam. Próbáltam kiűzni a fejemből a mocskos gondolataimat. A házba érve, csak intettem egyet a többieknek, és beviharzottam a szobámba, ahol ledőltem az ágyamra. Csoda folytán, anélkül, hogy agyaltam volna rajta, hihetetlenül gyorsan aludtam el.
Aztán az éjszaka közepén a saját zihálásomra ébredtem, és egy hangra, amit egész álmomban hallgattam. : - Legyen jó éjszakád, Christine. – Ezek után persze az alvás már lehetetlennek tűnt, és a kísértő álmaim helyét kísértő gondolatok vették át. Folyton Aiden arca jelent meg előttem, és sajnos, vagy nem sajnos ezt az arcot párosítottam a lelkemben tátongó üres érzéssel.
Mivel a próbálkozást a visszaalvásra feladtam, kiosontam a nappaliba, és abba a székbe telepedtem le, ahol általában Derek szokott ülni. Beszívtam az illatát, aztán a nagy ablakon bámultam kifelé, és néztem, ahogy ébred a táj. Ismerősnek tűnt, ahogy a hűvös sötétség helyét átvette a melengető fény, ugyanis ilyesmit éreztem magamban is…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése