Szinte minden nap késtem kicsit
az iskolából. Még mindig nem szoktam meg teljesen. Ráadásul őszintén bevallom,
hogy néha idegesített az, hogy a nővérem milyen jól kijön mindenkivel, kiismeri
magát minden helyzetben. Én csak csendben követem, aztán néha lelépek, amitől
mindenki rejtélyes őrültnek titulál. Viszont ez furcsa mód, nem zavar. Ugyanis
ilyenkor mindig, vagy legalábbis az esetek többségében valaki más társaságában
töltöm az időmet… Valaki olyanéban, akinek nem örül túlzottan a nép, ha vele
lát. A szerencsés kiválasztottam Aiden volt. Mikor Derek beszélt velem, nem
akartam ezt folytatni, de aztán újra beültem világtörire, és ő mosollyal
fogadott. Amit természetesen viszonozni kell. És ezután kicsit megváltoztak az
óráim. Meg a gyakran látogatott helyeim is. Amikor először tapasztaltam, hogy
az ártalmatlan első találkozásunk mennyire felbosszantotta a Vörös Királynőt,
már csak jó mókának is tűnt. És mindez már megszokássá vált. Azóta eltelt három
hét. És Dereknek nem lett igaza, ugyanis az Alfák nem mutatták jelét, hogy
támadnának. Én pedig elvoltam a saját új világomban. Persze néha mutatkoztam az
összeszokott vérfarkas-társasággal is, de alkalomadtán, - mint most is – inkább
csináltam mást. Mivel sikerült elérnem, hogy laborpartnerek legyünk Aiden-nel
kezdő kémián, muszáj volt felkészülni a következő dolgozatra… Így persze be
kellett ülnünk valahová. Először nem is hittem, hogy eljön, így mikor
megpillantottam a kávézó ajtajában, szélesen elvigyorodtam.
- Nocsak, Vörös Királynő
engedélyt adott, hogy a tanulótársaddal találkozz? – kérdeztem gonoszul.
- Ne hívd így Lydiát! – szólt
rám, ahogy lehuppant mellém. – És nem kérdeztem meg. – tette hozzá.
- Á, értem. Különben engedély
megtagadva. – bólintottam megértően, de a szám széle mosolyra görbült… megint.
- A lényeg, hogy eljöttem, nem?
Mellékesen hozzátenném, nem tartom valószínűnek, hogy ez csupán egyszerű
véletlen lenne, Hale! – tette hozzá, és a családnevemet használta
megszólításképp. Összevontam a szemöldököm.
- Oké, akkor kezdhetjük? –
váltottam témát. Beleegyezően bólintott. Órák teltek el. Ezek alatt az órák
alatt, keményen dolgoztam, hogy… a közelébe férkőzzek. Időközben pedig
besötétedett. Későre járt már, mikor mondtam, hogy indulnom kéne, hiszen úgy
gondoltam, aznapra már nem jutok tovább.
- Rendben. Elkísérlek… egy
darabig. – mondta, ami meglepett. Két okból is: a, a törődése meglepett, bár az utolsó pár órában már igazán kedves
és figyelmes volt, amire eleve nem számítottam, és b, tudnia kellett, hogy vérfarkas vagyok, és hogy épp emiatt semmi
bajom nem eshet, ezért még inkább megdöbbentő az ajánlata.
Már sétáltunk egy ideje, egy
egészen kihalt utcácskán, mikor megszólalt az indulás óta először.
- Nem félsz, hogy bántani foglak?
– kérdezte, és maga elé meredve lassított a tempón. Az övéihez igazítottam a
lépteimet, csak azután feleltem.
- Nem félek tőled. – miután
kimondtam, eszembe jutott, hogy ez mennyire Alkonyat-osan hangzott. Gondolatban
fejbe vágtam érte magamat.
- Pedig lenne rá okod, Hale! –
válaszolta rám pillantva. Pont elkaptam ezt a pillantást. – Például csapdába is
csalhatnálak. Senki sem tudná meg jó darabig… - mondta elgondolkozva. Aztán megállt. Én is megtorpantam, és kérdőn
néztem rá. Ez a felvetés kissé aggasztott. Viszont ahelyett, hogy ezt
bevallottam volna, azt mondtam:
- Ne hívj Hale-nek! Rendes nevem
is van! – ettől egy félmosoly jelent meg a szája szélén, amikor a szemembe
nézett.
- Tudod, sok minden tehetnénk
veled… - álltam a pillantását, nem akartam, hogy elbizonytalanítson.
- Igen? Például? – kérdeztem.
- Például… - közelebb lépett,
amitől önkéntelenül hátráltam. Félelmetesen tornyosult előttem, a
száznyolcvanas magasságával. – Tehetném akár… - ezek a félmondatok főleg
idegesítettek, és nem volt már hová hátrálnom, ugyanis a hátam szépen
bemutatkozott a mögöttem álló épület falának. Aiden közben felemelte a kezét,
és ujja hegyével végigsimított a torkomon… A tekintete komolyságot sugallt.
Aztán… megcsókolt. Várjunk… Mi? Már csak azon kaptam magamat, hogy
visszacsókoltam. Kisimított egy kósza tincset az arcomból, én pedig a nyakába
kapaszkodtam. Aztán egy perc múlva megszakította a kötelékünket, és zihálva
hátrébb lépett tőlem. – Jah, akár ezt is. – pár másodpercig nem értettem, aztán
leesett, hogy ez volt az előbb elkezdett mondatanának a befejezése. Csodálkozva
bámultam rá.
- Mindegy, innen már két perc
múlva otthon vagy. Nem lenne jó, ha közelebb mennék a Hale-házhoz. – váltott
témát hirtelen, és a tekintetéből kiveszett a ragyogás, és a vágyakozás, ami az
előbb még mélyen ült abban a szempárban. – Legyen jó éjszakád, Christine. – búcsúzott el, aztán már ott
sem volt. Pár pillanatig még ott szobroztam egyhelyben, az arcomon bárgyú
kifejezéssel, de végül elindultam. Próbáltam kiűzni a fejemből a mocskos
gondolataimat. A házba érve, csak intettem egyet a többieknek, és beviharzottam
a szobámba, ahol ledőltem az ágyamra. Csoda folytán, anélkül, hogy agyaltam
volna rajta, hihetetlenül gyorsan aludtam el.
Aztán az éjszaka közepén a saját
zihálásomra ébredtem, és egy hangra, amit egész álmomban hallgattam. : - Legyen
jó éjszakád, Christine. – Ezek után
persze az alvás már lehetetlennek tűnt, és a kísértő álmaim helyét kísértő
gondolatok vették át. Folyton Aiden arca jelent meg előttem, és sajnos, vagy
nem sajnos ezt az arcot párosítottam a lelkemben tátongó üres érzéssel.
Mivel a próbálkozást a
visszaalvásra feladtam, kiosontam a nappaliba, és abba a székbe telepedtem le,
ahol általában Derek szokott ülni. Beszívtam az illatát, aztán a nagy ablakon
bámultam kifelé, és néztem, ahogy ébred a táj. Ismerősnek tűnt, ahogy a hűvös
sötétség helyét átvette a melengető fény, ugyanis ilyesmit éreztem magamban is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése