10. fejezet - Lydia

- Aiden, hagyj! – szóltam rá. Leengedte maga mellé a karjait. Csak akkor kezdtünk el vitatkozni, mikor meggyőződtem, hogy senki sincs itthon. A moziban történtek után nem szóltunk egymáshoz. Sem hétfőn, sem pedig kedden nem hagytam magam. Ma követett a suliból hazáig. Kezdődött a vita, mint mostanában annyiszor.  Rossz érzés volt, de nem voltam hajlandó úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mert igenis történt. Láttam, ahogy megcsókolja Christine Hale-t.

- Lydia, mondtam már, hogy szeretlek, és hogy sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Nem tudom, mi van velem. – kérlelt, de már nem próbált magához húzni, vagy elkapni a karomat, sem semmit.

- Elegem van, nem kérek többet a sajnálatból. Nekem ennél több kell. – kiborultam.

- Én… - az arcomat fürkészte. Szándékosan nem néztem a szemébe. – Nem jelentett semmit! Esküszöm! – mondta kétségbeesetten.

- Ugyan, legalább magadnak ne hazudj.  – intettem le.

- Én nem… - nem fejezte be a mondatot.

-Látod? Pontosan erről beszélek. – állítottam szembe az igazsággal. – Te beleszerettél! – vádoltam meg, hiszen tudtam, hogy így van.  Felismertem a jeleket. Mégis reménykedtem benne, hogy ezt valahogy tagadja. Talán hittem volna neki. Már csak azért is, mert hinni akartam. De az, hogy most ő kerülte a tekintetemet, és olyan volt, mintha nyakon csípték volna, felért egy pofán csapással.

- Szerintem jobb, ha most… - azt akartam, hogy elmenjen. Fájt, és egyedül akartam maradni.

- Lydia… - odalépett hozzám, de elhúzódtam tőle.

- Jobb, ha most elmész! – sikerült befejeznem a mondatot. Ő is, és én is tudtam, hogy ha most elküldöm, nem lesz többet újrakezdés. Nem lesz több...  semmi.

- Vége? – szólalt meg Aiden halkan.

- Szerintem mindenkinek így lesz a legjobb… - feleltem olyan halkan, ahogy ő is.

- De én… - utolsó próbálkozás, de már nem fordulhattam vissza. Megráztam a fejem. Elharapta a mondat végét, majd pár pillanat csönd után elindult a nappalin át, és kiment a házból. A bejárati ajtó hangos csapódással zárult be mögötte. Pár vakkantás szüntette meg a magányos csendet, ami a házra telepedett.

- Csitt, Prada! – szóltam a kutyámra, de ő csak folyamatosan ugatni kezdett a hátsó ajtóra. Odamentem, és kiengedtem, és ő máris szaladt a kertkapuhoz. Mielőtt elindultam volna utána, letöröltem a könnyeimet, amit Aiden távozása csalt ki a szememből. – Prada! – szólítottam a kutyát, mert időközben eltűnt a szemem elől. – Pr… - és már fel is bukkant. Elégedetten szaladt oda hozzám, de közben meghallottam a vaskaput, ahogy nyikorogva bezáródik. Odanéztem, és valaki a kapuban állt… Minden szó a torkomra fagyott. Nem tudtam megszólalni. Ehelyett elindultam a fiú felé, és egyre gyorsabb tempóban haladtam. Ő közben ledobta a sporttáskát, és a hátizsákot, hogy elkapjon, amikor a nyakába ugrom. Felesleges volt letörölnöm a könnyeimet, hiszen most úgy ömlöttek, mint a záporeső. Vagy öt percig szipogtam, és próbáltam lenyugodni, csak az után sikerült megköszörülnöm a kiszáradt torkom, hogy végül megszólalhassak.

- Mit keresel itt, Jackson? – vontam kérdőre. Próbáltam… normális hangsúlyt elérni, de teljesen elgyengültem. Jackson folyamatosan tartotta a karomat, mert érezte, hogy remeg a lábam. A térdeim majdnem összecsuklottak.

- Visszajöttem. – felelte röviden, de mosolygott is hozzá. Ez a mosoly csak nekem szólt.

- De… miért? – kérdeztem. A fülemhez hajolt, és úgy suttogta:

- Mert azt hallottam, hogy szükség van itt rám. – szaggatottan kifújtam a levegőt, majd beszívtam az illatát. Annyira hiányzott az illata. Elhúzódtam tőle, és belenéztem a szemébe. Tudtam. Tudtam, hogy megtaláltam mindazt, amit mióta elment, bármelyik másik fiúban kerestem.

- Lydia, sajnálom, hogy… - kezdett bele, de aznapra már komolyan elegem volt a sajnálkozásból. Helyette inkább a szájára tapasztottam a sajátomat.

- Ne mondj semmit. – mondtam, miután megszakítottam a csókot. – Mi lenne, ha most bemennénk, és elmesélnéd, hol hallottad, hogy szükség van rád… - vetettem fel az ötletet, ő pedig felvette a csomagjait, és összekulcsolta a kezünket.

- Menjünk. – mondta. – Mellesleg, mi volt ez az előbb? Nem akartam megzavarni semmit. – kérdezte, amitől eszembe jutott Aiden. Nagyszerű.

- Ez csak… semmi. Ne hidd, hogy minden rólad szól! – poénkodtam, egy félmosoly kíséretében és becsuktam magunk után a hátsó ajtót. – Menj fel, nekem van még egy kis dolgom! – utasítottam, és ő engedelmeskedett. Megvártam, míg elhalnak a léptei a szobámban, aztán a telefonomért nyúltam. Megkerestem a telefonomban azt a bizonyos számot, és tárcsáztam.

- Halló? – szólt bele a telefonba Christine Hale.

- Itt… - nem tudtam, hogy kezdjek neki. Rögtönöztem. – Itt Lydia Martin.

- Mi? Oké, nem tudom, min akadtál ki jelenleg, de nem én voltam. – mondta rögtön.

- Csend! Nem… tudom, jó? Nem ez a lényeg. Hanem, hogy tudom, Aiden-nel mi van köztetek. És én… nem tudok ellene mit tenni. Vége van, Christine, érted? – erre felsóhajtott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy megkönnyebbült, vagy egy felbosszantott sóhaj volt.

- És ugye most nem várod el, hogy bocsánatot kérjek? Mert nem szerepelt a terveim között… - jegyezte meg.

- Nem. Azt akarom, hogy keresd meg Aiden-t. Most szüksége van… - a lányra, akibe belezúgott, míg velem járt… - egy barátra. Vagy valakire, aki megvigasztalja. – a vonal túlsó végén néma csend honolt. –Kérlek! Ezzel tartozol. Neki, és nekem is! – tettem hozzá határozottan.

- Tudom. Megkeresem! – felelte, és letette. De tudtam, hogy igazat mondott. Kicsit bűntudatom volt, amiatt, ami ma történt, de mikor felértem a szobámba, Jackson magabiztos vigyora, ami semmit sem változott, mindezt elfeledtette velem.