Szótlanul ültem a parkban egy
padon. Haza nem mehettem, annak csak sok cukkolás lett volna az eredménye,
amire most nem volt szükségem. Így két betört ablakkal, egy berúgott ajtóval,
és pár széttört faléccel később, amit az egyik üres raktár szenvedett el, a
parkba mentem. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem terveztem beleszeretni
senkibe. És tessék, most már akadt két ember is. Ugyanakkor bűntudat gyötört
amiatt, amit Lydiával csináltam. Míg vele voltam, teljesen más szintre léptem.
Kevésbé éreztem magam vérfarkasnak. Legalábbis olyannak, aki ártatlanokat
szeretne öldökölni. Nem érdekeltek már Deucalion és a többiek tervei sem. Csak
szerettem volna normális lenni. Amit meg végképp nem értettem, hiszen egészen
eddig mindig többet akartam annál. És itt volt Christine is. Már a legelső
napon elkezdődött, amikor idejött. Persze tudtam én, hogy direkt csinálja.
Olyan volt, mint én ez előtt az egész előtt, csak éppen lány kiadásban. .
Flörtölt, becserkészett, játszadozott, aztán a maradékot otthagyta. Igazi ragadozó.
És valami megfogott benne. Nem tudtam volna megmagyarázni. Csak azt tudtam,
hogy elvesztem a kék örvényben, mikor belenéztem a szemeibe, és hogy imádtam,
amiért vakmerő volt, még annak ellenére is, hogy miatta ment tönkre a
kapcsolatom Lydiával…
- Hé! – szólalt meg hirtelen
valaki. Felnéztem. – A mosoly jobban áll neked, Alfa.
- Mit keresel te itt? – vontam
kérdőre, mikor Christine lehuppant mellém a padra. Vállat vont.
- Ott vagyok, ahol kellek. –
felhúztam a szemöldököm.
- Miből gondolod, hogy…
- Ugyan, már! Nézz végig magadon.
Jól jönne valaki társasága. – szakított félbe. Nem mondtam semmit, csak
bólintottam. Egy darabig csak ültünk ott csendben. Szánalmasnak éreztem magam.
- Rendben, mesélj csak. Mi
történt? – szólalt meg. Ránéztem. A lassan homályba süllyedő fákat nézte
körülöttünk.
- Tudnod kell, hogy mi történt,
különben nem lennél itt. – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Talán tudom is. – mondta
titokzatosan. – De tőled akarom hallani. - döntötte félre a fejét.
- Lydia meg én szakítottunk. –
feleltem tömören. Bólintott.
- Tudom.
- Mit akarsz hallani?
- Mondd el az okát. Mit tettél? –
pontosan tudta. Éreztem, hogy tudja. Persze, hogy tudta, hiszen miatta volt.
Ideges lettem.
- Te tudod a legjobban! –
feleltem kicsit hangosabban, mint kellett volna.
- De nem a te szádból hallottam.
– nézett keményen a szemembe. Beszélni kezdtem.
- Önző voltam. Önző, mert Lydia
nem volt elég. Nemet kellett volna mondanom, amint bekerültél a képbe. De nem,
hiszen te szinte aranytálcán kínáltad magad. Az elveszett Hale, és én rögtön
rád kattantam. Te pedig… kicsit sem volt bűntudatod, és folytattad. – felé fordultam. Az arcomat vizsgálta.
Mérgesen néztem rá.
- Megesik. – vállat vont. Ettől
csak még jobban dühös lettem.
- Felforgattál mindent, miattad
elvesztettem Lydiát. És hihetetlen, mert mindezek után nem rád vagyok mérges,
hanem saját magamra, amiért ezt tettem. Ugyanakkor dühít, hogy egy kis hang azt
suttogja, ne bánjam, mert… - elakadtam egy pillanatra. Felhúzta a szemöldökét.
Ez a kis gesztus megőrjített. – Mert így engedhetek annak, amit igazán érzek.
És fogalmam sincs, hogy érezhetem ezt. Nem is ismerlek. Csak… itt vagy, és
annak ellenére, hogy a pokolba kívánlak, megmagyarázhatatlanul jobban érzem
magam, ha mellettem vagy. – a végét már
majdnem ordítottam. Még szerencse, hogy a szürkületben már nem nagyon jártak a
parkban. Nagyot sóhajtottam, és elcsendesült minden.
- Jobb? – kérdezte hihetetlenül
higgadtan. A homlokomat ráncoltam, miközben idegesen felnevettem. De
bólintottam. – Segít, ha kibeszéled magadból a gondokat. – tette hozzá. Ezért
volt minden. Direkt felidegesített, hogy gátlás nélkül szétüvölthessem az
egészet. A kezemmel közrefogtam az arcát, és keményen megcsókoltam. Természetesen
visszacsókolt. Erősen a nyakamba kapaszkodott, a másik kezével pedig közelebb
lökte magát hozzám. Besegítettem, majd a derekára csúszott a kezem. Aztán az
ölembe tornázta magát, szembe velem, hátradőltem, ő pedig lehajolt hozzám,
hiszen most egy fejjel magasabban volt, és mély csókba kezdett. Mikor
abbahagytuk, elhúzódott kicsit.
- Te vagy a legrosszabb dolog,
ami történt velem. – mondtam.
- Mondtak már rosszabbat is. –
válaszolta, mire felnevettem. Magabiztos
mosoly jelent meg a szája sarkában. Mielőtt hagytam volna, hogy újra
megcsókoljon, megszólaltam.
- Miért?
- Mit miért? – kérdezte zavartan.
- Te miért nem ítélsz el? –
kérdeztem.
- Miért kéne, hogy elítéljelek? –
őszintén meglepődöttnek tűnt. Ezen viszont én lepődtem meg.
- Amiért Alfa vagyok. Amiért az
Alfákkal vagyok. Azért, mert Dereket akarjuk. Azt akarjuk, hogy öljön. Hogy
közénk való legyen. Mindenért. – soroltam fel. Ezen elgondolkozott egy percig.
- Az, hogy Alfa vagy, nem rossz
dolog. Az, hogy velük vagy… nos, biztosan megvannak rá az okaid. És… Derek…
Neki meg kell küzdenie a saját démonaival. Mindenkinek vannak ellenségei.
Viszont nem feltétlenül ugyanazok a mieink. És valószínűleg… ha úgy hozná a
sors, természetesen segítenék neki. Viszont hiszek benne, hogy ez majd
változik. Hogy az emberek változnak. De én a jelenben élek. A pillanatnak. –
foglalta össze. Megértettem, mégis összezavarodtam. Az, amit mondott… hogy van
rá okom, hogy velük legyek. Igazából nem volt. Egész idáig ezt tartottam
természetesnek, de nem volt rá okom. Ez mélyen elgondolkoztatott… talán el is
gondolkozom rajta, ha már nem ül az ölemben Christine a parkban, egy padon, nem
nyalja végig a nyakam incselkedőn, és nem csókolom meg újra. Miközben az jutott
az eszembe, hogy mégsem vagyok csupán „maradék” számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése