9. fejezet - Stiles

Nem kaptam levegőt… Már lihegtem, de nem érdekelt, hiszen a mellé járó jóleső bizsergés sem maradt el. Előttem Cat állt, de olyan közel, hogy már szinte egynek számítottunk. Beszívtam az illatát, miközben a szánk egybeolvadt. A kezem a derekán nyugodott, vagy néha kissé feljebb csúszott. A lábát körém fonta, hátát a falnak préselte. Aztán megéreztem az éles, szúró fájdalmat, ami hirtelen elöntötte a nyakamat. Először nem törődtem vele, de egyre intenzívebbé vált. Felszisszentem. Kipattantak a szemeim, aztán Cat a szemembe nézett, és a szokások kék íriszek, most még kékebben izzottak. A farkas szemei voltak… Elfordult tőlem. Egyik kezemet a nyakamra tapasztottam, a másikkal az álla alá nyúltam, és visszafordítottam az arcát magam felé.

- Jól vagy? – kérdeztem tőle. Szorosan lehunyta a szemét, majd mikor kinyitotta, az izzó kékség helyét a békés, szelíd kék pillantások vették át. Bólintott.

- Sajnálom! Én nem tudom, mi van velem! – sajnálkozott, de mielőtt folytathatta még megcsókoltam.

- Nem vészes! – vettem el a tenyerem a nyakamról, de bár ne tettem volna.

- Úristen! – jajdult fel Catherine, és rögtön megkerült, hogy szemügyre vegye a nyakam. A kezem ugyanis véres volt. – Ez neked a nem vészes? – kérdezte felháborodva.

- Ne már! – próbáltam nyugtatni. – Volt már rosszabb, hidd el!

- Talán. De azt nem én okoztam. – felelte bűnbánó arccal újra elém lépve. A még tiszta kezemmel a füle mögé tűrtem egy hajtincsét, és egy puszit nyomtam a homlokára.

- Semmi gond. – bíztattam. Halványan elmosolyodott, és hozzám bújt. Átkaroltam, és éppen felvetettem volna, hogy menjünk vissza a többiekhez, amikor a sikátor sarkában megjelent Chrissy, de meg is torpant.

- Ugye… nem zavartam meg semmit igaz? – kérdezte.

- Nem… Semmit. – kuncogott Catherine, és el is indultunk. 

- Jó, csak mert rátok vártunk, hogy végezzetek ezzel a „semmivel”, és közben a film meg elkezdődött vagy tíz perce. – felelte, de a hangjában nem volt megrovás. Amikor kifordultunk a sarkon Scott vigyorgott, akár a tejbetök, ezt viszont Allison találta viccesnek. Még mindig nem adták be a derekukat, bár nem is értettem a logikájukat. Szerették egymást. Ez fekete és fehér. Chrissy visszaállt Isaac mellé, aztán mikor odaértünk, a többiek végre felsóhajtottak, és bementünk a moziba. A hangsúly számomra nem a filmen volt. Aztán, mint később észrevettem, Christine számára sem. Nagyon nézett valamit pár sorral előrébb.  Mikor észrevettem, magamban helyesbítettem. Nem „mit”, hanem „kit”. Lydia és Aiden is bent ültek a moziban. Vágtam egy grimaszt. Ez részben Chrissy miatt volt, részben pedig mert Lydia mostanában folyton külön került tőlünk, hiszen Scott, Isaac és a többiek miatt Aiden nem volt szívesen látott vendég.

- Mi az? – suttogta Cat, mire a fejemmel Lydiáék irányába intettem. Catherine is észrevette, hogy Aiden Chrissy-vel szemez. Folyton. Közben persze Lydiával is próbált foglalkozni. Egészen addig volt ez érdekes, míg Christine fel nem kelt, hogy kimenjen a mosdóba. Aztán Aiden odasúgott valamit Lydiának, és ő is felállt. Az eperszőke hajú lány követte a tekintetével a srácot, és észre is vette, amit nem kellett volna. Döbbenten várt kicsit, de ő is felállt, hogy elinduljon kifelé.

- Ajaj! – szisszentem fel.

- Mennem kéne, nem kéne, hogy Chrissy valami hülyeséget csináljon… - jegyezte meg fáradtan Cat. Vele mentem. Kint Lydia  mérges pillantást küldött Chrissy felé, aki Aiden mellett állt.

- Ezt magyarázd meg! – kérte a fiút, a tekintete könyörgött, hinni akart neki, de tudtam, hogy nem fogja bevenni, bármit is mondjon neki Aiden. Ismertem.

-Lydia, én… - kezdte Aiden, de abba is hagyta.

- Gondoltam. Mit hittél, hogy teljesen hülye vagyok, és nem veszem észre a jeleket? – robbant ki Lydiából. A farkasfiú bánatos arckifejezéssel közelített hozzá, de a lány maga elé emelte a kezeit. – Ne! Hagyj békén! Te meg… - most már Chrissy-re nézett. Aztán lemondóan legyintett, és elviharzott. Aiden Christinre pillantott , de aztán jobbnak látta elmenni. Az ellenkező irányba indult.

- Neked teljesen elmentek otthonról? – hallottam meg Cat szavait, amit a húgához intézett, de én már szedtem is a lában, hogy utolérjem Lydiát.

- Hé, várj! – ragadtam meg a karját, már a parkolóban.

- Mi az? – kérdezte, és gyorsan megtörölte az arcát. Utáltam sírni látni. Vártam pár pillanatig, aztán elindultam egy közeli padhoz, és leültettem. Mellé telepedtem.

- Jól vagy? – kérdeztem vissza. Nem. Nem volt jól, ezt bárki láthatta volna. Rám pillantott. Egy könnycsepp még mindig ott csillogott a szeme sarkában. Késztetést éreztem, hogy letöröljem. Semmi sem volt jól. Óvatosan odanyúltam, és letöröltem. Aztán kérdés nélkül átkaroltam, ő pedig hozzám bújt.

- Hiányzik, Stiles! – suttogta. Ezt talán még senkinek sem vallotta be. –gondoltam magamban. Tudtam jól, kiről beszél. Lydiának összetört a szíve, mikor Jackson elment. Még mindig szerette, és szeretni is fogja. És most, hogy Aiden-t megszerette, amit nem akart, mert tudtam, hogy nem akar kötődni senkihez… megint megtörtént vele. Abban a pillanatban a pokolba kívántam Jackson-t, Aiden-t, még Chrissy-t is.

- Tudom… - suttogtam vissza. Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Nem volt szüksége szánalomra. Megértést keresett. Én pedig valószínűleg jobban megértettem, mint bárki más. Azon kaptam magam, hogy megcsókoltam. A következő pillanatban visszacsókolt. Az azt követőben pedig egy hang szólalt meg a hátunk mögül.

- Stiles? – elhúzódtam Lydiától, és megláttam, hogy Catherine áll a bejárathoz közel. A szemembe fúródott a tekintete, aztán eltűnt az ajtó mögött. Felpattantam, és már indultam is befelé, de eszembe jutott…

- Lydia… - kérdőn néztem rá, talán megerősítést vártam. Meg is kaptam.

- Jobb, ha utána mész! – ajánlotta.

- Te jól leszel? – kérdeztem. Szipogott kicsit, aztán válaszolt.

- Soha jobban… Menj csak! – bíztatott, és már ott sem voltam. Meg kellett találnom Catherine-t, és megmagyaráznom neki valamit, ami már vagy tíz éve bennem volt.