Nem is emlékszem, mikor volt
ilyen ítéletidő Beacon Hills-ben. A szél süvített a házak között, az eső
hangosan kopogva zuhogott. Mindez mellé, sűrű villámlások szelték ketté a sötét
eget, bevilágítva a szobákat. Ezeket hangos dörgés követte szinte azonnal.
Egyedül voltam. Az új házam
sokban különbözött a régi, lepusztult családi háznál, ami magányosan állt az
erdő közepén. Ez inkább olyan volt, akár egy raktár, nagy térrel, és kisebb,
elkülönített helyiségekkel, amiket nem kevés idő alatt alakítottam lakhatóvá. A
nyugati fal közepén, egy hatalmas üvegablak volt, a „nappalinak” kinevezett
helyiségben. A szoba másik falánál ültem egy nagy, kényelmes fotelben, és a
hirtelen villanásokat néztem, amik kísérteties fényt adtak a szobának, amikor
feltűntek.
Aztán valami hangos zörgés
hallatszott odakintről, a bejárat felől. Valószínűleg csak a vihar rombolhatott
szét valamit az udvaron, de biztosra szerettem volna menni. Elindultam abba az
irányba, és közben „bekapcsoltam” farkasképességeim” talán egyik
legfontosabbját. A látást. Apró szúrást
éreztem mindkét szememben, és utána máris láttam… mindent. A legapróbb repedést
a falakon, egy porszemet a lábam előtt, a jóval nagyobb kontrasztot a
bútoroknál, mintha csak nappal lett volna. Ha valaki most rám nézne, a szemem
vörösen izzana… Alfa voltam. Azáltal lettem alfává, hogy megöltem alfa
nagybátyámat, Peter Hale-t. Peter ezek után érthetetlen módon feltámadt
halottaiból, de ez ma már a legkisebb gondunk.
Utána kéretlenül is, de nálam húzta meg magát. Itt lehetett, én nem
piszkáltam őt, ő békén hagyott engem… Nem küldtem el, mégis csak családtag.
Azóta legalább megtalálta a módját, hogyan álljon a mi pártunkra. Ami a
falkámat illeti… Három beacon hills-i diákot változtattam át. Isaac és Boyd
szintén nálam laknak. Erica pedig… egy harcban vesztette életét. Jobb szeretek
így gondolni rá, ahelyett, hogy szimplán megölték miattam. Eleinte emésztett a
bűntudat. De megértettem, hogy ha bármiképp is feloldozást nyerhetek, azt csak
úgy érhetem el, ha kitartok. Érte, és a többiekért. Magamért.
A mai nap viszont egyikük sem
tartózkodott itthon. Peter ma nem mutatkozott, nem is érdekelt különösebben az
oka. Isaac és Boyd valahol a városban szórakoznak a többiekkel. Az ajtóhoz
értem, és halkan kinyitottam. Sehol senki. Kiléptem az esőbe, ami két másodperc
alatt át is áztatta a ruhámat. A biztonság kedvéért elindultam egy körútra a
ház körül. Visszaérve az ajtóhoz, mikor épp bementem volna, megzördült egy
bokor a hátam mögött. Megfordultam.
- Ki van ott? – kérdeztem
határozottan, és fenyegető éllel a hangomban. Aztán előbukkant két sötét alak.
Támadásra készen állva megfeszültek az izmaim. De aztán a nagy fekete kapucnik
lekerültek, és máris két elázott, sötét hajkoronát pillantottam meg, amik
igazán ismerős arcokat kereteztek. A kék és a… piros szempár erőteljesen izzott
a sötét éjszakában. Abban a pillanatban megmozdult bennem valami. Elindultam a
két lány felé, majd két lépésnyire megtorpantam előttük. Állták a
pillantásomat, a magasabbik, akinek vörösek voltak az íriszei, felhúzta az
egyik szemöldökét, míg a kisebb elmosolyodott. Aztán ő lépett először, és a
karomba vetette magát.
- Istenem Christine, te vagy az?
– mormoltam bele a hajába. Egy fejjel kisebbek voltak nálam mindketten.
- Ja, nagyon valószínű… - hangja
csilingelve válaszolt. Eközben a másik lányra néztem. A piros szemek eltűntek,
helyettük mélykék szemek néztek rám. Mikor Christine elengedett, odaléptem
hozzá.
- Catherine? – a hangom már
korántsem volt olyan magabiztos, mint mikor az ajtóban álltam. – huncut
csillogás jelent meg a szemében, és ő is megölelt. Az eső egyre jobban
zuhogott, így rögtön betereltem őket a házba. Csodálkozva nézelődtek, és én még
mindig nem jutottam szóhoz.
- Hogyan? – ennyi tellett tőlem.
Catherine bizonytalanul elmosolyodott.
- Mi lenne, ha előbb átöltöznénk,
aztán beszélhetünk. – kérte Christine. Bólintottam.
- Rendben. Gyertek, alhattok a…
vendégszobában. – igazság szerint az Erica szobája lett volna, de már sosem
láthatta.
- Egy franciaágy van bent, azon
ma éjjel elfértek, aztán berendezhetjük valamelyik szobákat a héten… -
ajánlottam. Összesen nyolc szoba, vagyis szobának nevezhető helyiség volt a
házban a konyhán, és a két fürdőn kívül. Ebből négyet használtunk. Isaac, Boyd,
Peter és én. Ericáé érintetlenül maradt. Így is maradt még három teljesen üres
szoba. Magukra hagytam őket. Tíz perc múlva újra előkerültek, tisztán, és
szárazon. Én addig a fotelben foglaltam helyet, rájuk várva. A fotel közelébe
toltam egy kanapét, és intettem, hogy oda üljenek le.
- Szóval… - amikor Catherine
belekezdett volna, ajtónyitódás hallatszott, aztán valaki léptei a bejáratot és
a nappalit összekötő folyósón.
- Derek, mi ez a… - ez Peter
hangja volt. – Jézus isten! – szinte hátraugrott, amint felénk pillantott. –
Megmagyarázza ezt valaki? – követelte, és lassú léptekkel hozzánk sétált.
- Peter? – nézett rá Christine
meglepődve.
- Talált süllyedt. – felelte a
férfi szárazon.
- Amikor a tűz volt… Chrissy és
én megpróbáltunk kitörni a többiekkel együtt. De minden le volt zárva. Aztán
eszembe jutott, hogy mi van ha… a padlást nem vizsgálták át. Szólni akartunk a
többieknek, de senki sem figyelt. Azt gondoltuk, hogy kimegyünk, és kintről
próbálunk segíteni, ha már bentről nem megy. Kis híján majdnem bent ragadtunk a
pincében. De sikerült feljutnunk, és a padlásról kimásznunk. A füst fojtogató
volt. Az egész házat körülvették. Mire mi kiértünk, addigra a sikolyok, és a
kiáltozás abbamaradt. Nem tehettünk semmit… Azt hittük, mindenki odaveszett… El
kellett mennünk. – foglalta össze gyászos arckifejezéssel Catherine.
- Nem jutott eszetekbe, hogy
talán valaki túlélte? – kérdezte Peter vádlón. Cat szólásra nyitotta a száját,
de vissza is csukta. Mindketten lehajtották a fejüket.
- Nem az ő hibájuk Peter. –
jelentettem ki. – Hogy találtatok meg?
- Az, hogy alfa lettél… annak
híre lett. – vette át a szót Chrissy.
- Igen, erre rájöttünk… -
motyogta Peter.
- Elmondanád, mi bajod? – néztem
rá szigorú pillantással.
- Nekem? Ó semmi… - emelte maga
elé a kezeit.
- Hogy értette? – kérdezte
Catherine.
- Csak… ezt inkább beszéljük meg
holnap. – feleltem rövidre zárva a témát. – Biztos fáradtak vagytok. – álltam
fel, mire ők is.
- Igen, eléggé kifáradtunk. –
értett egyet Chrissy.
- Akkor holnap folytatjuk. –
mondtam, mire bólintottak, és elindultak a szobájukba.
- Itt maradnak? – kérdezte Peter
meglepetten. Felé fordultam.
- Miért, mire számítottál? –
kérdeztem én is meglepetten. Erre megforgatta a szemét.
- Mondjuk arra, hogy meglátogatnak, aztán szépen
tovább is állnak… - jegyezte meg.
- Elég, Peter! Őszintén mi a
bajod? – mordultam rá.
- Gondolj bele, mi lesz, ha ezek
ketten beveszik a várost. Mint két pusztítógép… Mindenki fel fog figyelni
rájuk. Ez alól az Alfák sem kivételek. A család az… szent, tudom. De egy olyan
ellenséggel állsz szemben, amit nem ismerünk. De azt biztosra mondhatom, hogy
nem engedhetjük meg magunknak a gyengeséget. Egy pillanatnyi gyengeséget sem.
Ha ezek ketten itt maradnak, mit gondolsz, rögtön bevetik magukat a küzdelem
közepébe? Mi sem tudjuk, nem hogy ők, hogy mibe is csöppentek. – mondta,
felemelve a hangját.
- Higgadj le! – szóltam rá. Erre
elnémult. – Ők a húgaim! A te
unokahúgaid… Ők Hale-ek. És Catherine alfa… - közöltem vele.
- Csak nem fel akarod használni
őket? – csillant fel Peter szeme.
- Ugyan már! Talán jobban tennék,
ha meg sem kerestek volna, hidd el én örülnék a legjobban, ha nem kéne ebbe
belefolyniuk. És csak azt mondom, hogy erősebbek vagyunk tőlük. És persze lesz
választásuk, hogy mihez akarnak kezdeni. – bizonygattam.
- Ha te mondod… - felelte
fanyarul Peter. – Lefekszem. – jelentette be pár pillanattal később, és
otthagyott. Megint magamra maradtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése