3. fejezet - Stiles

- Hé, haver! – intettem oda Scott-nak.  A motorja mellett állt, és várt. Én a dzsip-pel leparkoltam mellé. A megbeszélt helyen voltunk.

- Szia! – köszönt vissza. – Te tudod, mi van? – kérdezte. Nemet intettem.

- De hamarosan megtudjuk… - mondtam. A hamarosan pontosan öt percet jelentett, és eközben befutott Allison is. Akkor tűnt fel Isaac a sarkon. Aztán előtűnt két lány is az oldalán. Már onnan intett egyet.

- Tehát, azért hívott ide minket, mert… - csatlakozott a kis csoportunkhoz Allison. Érdekes, hogy Isaac őt is idehívta, hiszen ő és Scott tulajdonképpen nem voltak együtt, mégis vonzották egymást.

- Mert be akar mutatni két csinos lányt, akiket idáig soha nem láttam még itt? – kérdeztem, visszafordulva a látványhoz. A két lány hasonlított egymásra, az egyikük pár centivel lehetett csak magasabb. Ő is kiszúrt minket, pontosítva engem, hiszen állta a pillantásomat. Egymás szemébe néztünk, míg odaértek hozzánk. Gyönyörű kék szemei voltak.

- Sziasztok! – köszönt Isaac megtörve a „varázst”.

- Hello. Nos? – köszönt Scott mindenki nevében, és kérdőre vonta a másik vérfarkast.

- Nos… azért hívtalak ide, mert be szeretném mutatni nektek… őket. – mutatott rájuk a srác.

- Ó, azt jól teszed… - motyogtam magamban.

- Oké, akkor ők itt Christine, és Catherine… - míg Isaac tovább dumált, én kénytelen voltam a telefonom után kutatni a zsebeimben, hiszen a bosszantó kis készülék hangosan csipogva jelezte, hogy valaki nagyon el akar érni.

- Haló? – szóltam bele, mikor végre megtaláltam.

- Stiles!  - apám hangját ismertem fel.

- Mi az? – értetlenkedtem.

- Hogy-hogy mi az? Nyisd ki az ajtót! – mondta extra mérgesen.

- Milyen ajtót… én most… - a zavartság után elöntött a felismerés. Apám reggel elrohant a rendőrségre, és aztán később hívott, hogy otthon felejtette a kulcsait, ezért várjam meg, míg hazaér. – Én… nem vagyok otthon. – mondtam, és ujjaimmal végigszántottam a hajamon.

- Hogy érted? – kérdezte. – Kértem, hogy várj meg!

- Tudom apa, bocs, csak…

- Told haza a segged, és engedj be! El fogok késni egy megbeszélésről! – kérte.

- Nem lehetne, hogy most nem…

- Nem! – meg sem várta, míg befejezem. – Gyere! – azzal bontotta a vonalat.

- Francba! – káromkodtam el magam. – Hé srácok, most rohannom kell, de azonnal jövök vissza. – aztán be is szálltam a kocsiba. – De el ne tűnjetek. – haza hajtottam, lepasszoltam apámnak a kulcsokat, és hajtottam is vissza. Mindezt rekordidő alatt. Még ki sem szálltam, mikor a többiek bemásztak Allison kocsijába, és elhajtottak.

- Most mi van? – kérdeztem Scott-ot, aki a sisakját vette fel éppen.

- Kövess. – mondta. Mikor nem reagáltam, hozzátette: - Beülünk valahová. – aztán gázt adott, és elindult. Követtem őket, és tíz perc múlva meg is álltunk egy presszónál. Addig, míg nem rendeltünk, feszült csend volt, amit nem tudtam mire vélni. Kérdőn pillantottam körbe, de senki sem mondott semmit. Aztán beszélgetni kezdtünk általános dolgokról. Végül Isaac kihívta egy billiárd-meccsre Scott-ot. Először csatlakozni akartam, aztán mikor hívták a többieket, Catherine finoman visszautasította az ajánlatot. Udvariatlanság lett volna magára hagyni, hiszen a húga, és Allison is elfogadták az ajánlatot. Ketten maradtunk az asztalnál.

- Szóval… Catherine igaz? – kezdeményeztem a beszélgetést. Bólintott.

- Én Stiles vagyok. – mutatkoztam be.

- Hallottam híredet! – felelte mosolyogva.

- Ó, az jó! Vagy rossz? – bizonytalanodtam el. Felnevetett.

- Igen, az jó. – ezután minden simán ment. Jó sokáig voltunk ott. Már rég beesteledett, de a többiek még mindig nem unták meg a versengést. Már darts-oztak, csocsóztak, majd visszatértem a billiárdhoz, és ezt újra és újra.

- Haza tudnál vinni? – kérdezte Catherine, miután körbekérdezte a többieket, mikor szándékoznak menni.

- Ők nem jönnek? – néztem a társaság felé. Cat megrázta a fejét. – Oké, menjünk. A kocsiban elmondta a címet. Ismerős volt valahonnan, az útvonala fejemben volt. De mintha köd lepte volna el az agyamat, valami hiányzott. Catherine teljesen lekötött, úgy ahogy senki más, anélkül, hogy túl sokat tudtam volna róla. Mikor odaértünk, és leállítottam a motort, a lányra pillantottam. Odafordította a fejét, és újra megtalálta a tekintetemet. Aztán odahajolt, és egy leheletnyi puszit nyomott a szám sarkába.

- Kösz, hogy hazahoztál. És kösz a mai napot. – mondta, és nyitotta volna az ajtót, mikor végre a házra néztem, ami fák takarásában állt. Teljesen elfehéredtem, amit bizonyára Cat is észrevett, mert rögtön visszacsukta az ajtót, és odafordult.

- Stiles, jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Én izé… Itt laksz? – kérdeztem vissza. Zavartan pillantott a házra.

- Igen. Dereknél lakunk. – felelte, és felhúzta a szemöldökét. – Miért, mi a… ó! – kiáltott fel. Te nem is tudod? – ránéztem. – Hát persze. Akkor kellett elrohannod. – kapta szája elé a kezét.

- Miről is maradta le? –kérdeztem, és összeráncoltam a homlokom. Nagyot sóhajtott, és elmesélte a történetet, aznap másodszor. Végre világossá vált, hogy ő és Christine Derek húgai.

- Egek! – a fejem fogtam már a végére. – Hogy lehettem ilyen hülye? – kérdeztem inkább magamtól.

- Nem vagy hülye. – válaszolt meglepetésemre. – Igazából mi sem gondoltunk bele, hogy nem tudod, és szándékosan kerültük a húgomnak és nekünk túl személyes témákat. – magyarázta. Ez volt az, ami hiányzott. Alig beszélt úgy, igazán magáról. Az érzés, ami bennem volt, a hiányérzet, mint egy lyuk, ami folyton szív magába, hogy figyelmeztessen, valamit elfelejtettem, most alábbhagyott…

- Oké… - feleltem.

- Rendben leszel? – mosolyodott el újra. Sóhajtva bólintottam,és én is mosolyogtam magamon. Elköszönt, és kiszállt a kocsiból. Egészen addig vártam, míg be nem ment az ajtón. A ház ajtaján, ami most már hirtelen túlságosan is ismerős lett. A köd az agyamban kissé szertefoszlott, és rádöbbentem egy tényre. Ettől újonnan mosolyognom kellett. Megkedveltem Cat-et. De éreztem, hogy ez nem olyasmi volt, mint ha megkedvelnék egy lányt... Ez az a fajta volt, mint mikor megkedveltem Lydiát. Azóta is felejthetetlenül szerettem. És úgy éreztem, ez megint megtörtént.