2013. szeptember 27., péntek

16. fejezet - Stiles

Minden olyan volt, mint a vihar előtti csend. Egész nap nem hallottam semmit Catherine felől. A mobilját kikapcsolta, nem válaszolt sem az üzeneteimre, sem a hívásaimra. Iskola után, mikor hazamentem, Derek azt mondta, hazament, majd elviharzott otthonról. Már este lehetett, amikor valaki rákönyökölt a csengőnkre. Egyedül voltam otthon. Mikor ajtót nyitottam, csak egy fekete villanást láttam, aztán Cat ajkait éreztem az enyémen. Követelőző, éhes csókok voltak. A szájának narancs íze volt… Keverve valamivel, amiről először nem esett le, hogy mi az. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. De aztán finoman eltoltam magamtól.
- Cat, mit keresel te itt? – kérdeztem. Kuncogni kezdett. A szemei nem voltak tiszták. Alkohol. Ezt éreztem. – Jól vagy? Ittál. – ez már nem kérdés volt. Tovább kuncogott. – Mennyit?
- Csak egy icipicit! – felelte pajkosan, aztán hozzám bújt, akár egy kiscica. A helyes válasz valószínűleg inkább a vödör és kád mérték között lehetett az „icipici” helyett.
- Na, gyere! – sóhajtva, szorosan átkaroltam, és öt perc vesződés után felsegítettem a lépcsőn, majd magunkra zártam a szobám ajtaját. Óvintézkedés, ha netán apám előbb hazaérne, bár kétlem, hogy ma itthon aludna. Nagy valószínűséggel az őrsön éjszakázik. – Fel kell hívnunk Dereket! – mondtam, mikor leültettem az ágyra. Csak most volt alkalmam jobban szemügyre venni Cat-et. Egy szűk, testhezálló fekete ruha volt rajta, olyan, amit inkább Chrissy-n képzeltem volna el. Nem Cat stílusa volt, bár sok teret engedett a lábainak, meg a vállának… szóóval. Izé… amolyan igazi partizós ruha volt. A haját szorosan összefogva viselte, bár pár szál kibomlott az utunk közben, míg a lépcsőn felfelé jöttünk. A szemeit kihúzta, és a sminkje szembetűnőbb volt, mint valaha. Kicsit sem volt visszafogott. Pedig általában nem szeretett feltűnést kelteni, bár mindig sikerült neki, hiszen gyönyörű volt…
- Nem! Más dolgunk van! – tiltakozott, és felpattant mellőlem.
- Más dolgunk? Mi… Mi dolgunk… Cat, miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül.
- Stiles. Van valami, amit már rég meg kellett volna tennem, de eddig sohasem tettem. Itt az idő, hogy rossz legyek. – és eközben szexin felhúzta a szemöldökét. Nyugtalanító bizsergés fogott el.
- Ezt hogy érted? – erre szép lassan odalépett hozzám, és belemászott az ölembe. Aztán a lábaival körülfonta a derekamat. Átkarolta a nyakam, és szenvedélyesen megcsókolt.  Visszacsókoltam. Cat lehámozta rólam a pólómat. Aztán már a farmeremnél járt, és én belegondoltam, hányszor elképzeltem az első alkalmat. Eleinte Lydiával. Utána pedig vele. Gyakran. De nem így. Nem most. Megfogtam a kezeit, ezzel megállítva őket.
- Catherine, ne! – suttogtam. A szám még égett a legutolsó csókjától.
- Mi? Miért? – kérdezte, és megpróbálta kiszabadítani a kezeit, de nem engedtem neki. A mosoly lehervadt az arcáról. – Mi az?
- Nem tehetem. – ingattam meg a fejem. Kicsit elhúzódott, és a szemembe nézett.  – Ittál. Részeg vagy. És én nem használhatlak ki. Ez így… Nem így kellene történnie.  – Főleg, hogy neked és nekem is ez lenne az első. Persze ezt nem tettem hozzá.
- Ne szórakozz már! Nem ittam annyit… - mondta, de már korántsem olyan vidáman.
- Akkor sem jó ez így. – mondtam. Lesütötte a szemét, és lehuppant mellém az ágyra.
- Más a baj, igaz? – kérdezte hirtelen, de úgy, hogy ledermedtem a hangjától. Ne, csak ezt ne mondja ki! – Nem azzal van a bajod, hogy ittam. – ez már kijelentés volt. Ránéztem. Az ölébe ejtett kezeit nézte. – Az a baj, hogy még mindig… még mindig szereted?
- Miből jöttél rá? – még magamat is megleptem ezzel. De tudtam, hogy értelmetlen lenne tagadni.
- Stiles, nem vagyok hülye. Az a csók a mozinál. Ahogy ránézel… - igaza volt. Lydia… nem tudtam csak úgy elfelejteni, hogy szerettem. Mikor Cat rám pillantott, a szemeiben könnyek csillogtak. Esetlenül odanyúltam, hogy letöröljem őket, de elfordította a fejét.  A kezem visszahullott az ágyra, kettőnk közé.
- Sajnálom.
- Ugyan, ez van! – jegyezte meg Cat keserűen. – Hiszen csak én voltam a hülye. Megint! Eleve nem kellett volna elmennem Chrissy-hez, és akkor meg sem tudtam volna ezt az egészet. Akkor most nem lenne iszonyatos bűntudatom, és nem akartam volna elfelejteni az egészet. Nem ittam volna le magam a sárga földig, és nem kötöttem volna ki itt, hogy… ezt csináljam. De hát, mindig azt csinálom, ami a legjobban fáj nekem. – folytak a könnyei, de nem nézett felém.
- Miről beszélsz? Mi történt Christine-nel? – kérdeztem. Megrázta a fejét, jelezve, hogy mindegy. – Cat?
- Stiles! Olyan rossz érzés! – mondta aztán. Kérdés nélkül magamhoz húztam, amikor elcsuklott a hangja. – És a legrosszabb, tudni, hogy egészen idáig Chrissy viselte mindkettőnk terhét. – ezután kibukott belőle minden. A szavak csak ömlöttek a szájából, amiből összeállt az egész történet. A végére már keservesen sírni kezdett. – És aztán itt vagy te is. – tette hozzá.
- Úgy sajnálom! Nem is tudom, mit mondhatnék! – feleltem. Hihetetlenül rosszul éreztem magam.
- Nem kell semmit mondanod. – mondta. – Istenem, annyira fáradt vagyok… - tette hozzá pár pillanat múlva. Már elmúlt éjfél. 

- Gyere… - húztam magammal, és mindketten elfeküdtünk az ágyon. Cat a mellkasomra tette a fejét, és én szorosan magamhoz húztam. – Adj nekem időt… Minden jobb lesz. Ígérem! Lezárom… ezt az egészet, és utána minden jobb lesz. – nem felelt semmit. Pár perc múlva már egyenletesen vette a levegőt. Tudtam, hogy elaludt. Én viszont képtelen voltam rá. Iszonyatosan haragudtam magamra. Csak hajnal körül jött végre álom a szememre.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése