Aiden
Az iskolában már
javában folyt a buli. A társaságunk ellepte az egyik kis sarkot, majd a lányok
összedolgozva táncolni hívtak minket. Furcsa dolog engem is Scott-ék közé
sorolni, de Chrissy ragaszkodott ehhez. Már éppen beadtam volna a derekam, és
indultam is felé, hogy táncoljunk, mikor olyan érzésem támadt, mintha nézne
valaki. Mikor hátrafordultam, Ethan-nel találkozott a tekintetem.
Visszapillantottam Christine-re, és azt mondtam:
- Egy pillanat az
egész. Mindjárt jövök. – nem mondtam hangosan, de tudom, hogy hallotta.
Válaszul bólintott, én pedig elindultam a tornateremben a lelátók felé, aminek
a tetején Ethan állt és várt rám.
- Mit akarsz? –
kérdeztem tőle.
- Aiden, nem
értelek. – válaszolta homlokráncolva.
- Én sem értelek
téged… - jegyeztem meg, de nem reagált rá, inkább folytatta.
- Régebben folyton…
én voltam az, aki bizonytalan volta dolgokban, és te mondtad mindig, mit kell
tennünk a célunk érdekében.
- Én nem vagyok
bizonytalan. Pontosan tudom, mit csinálok. Ellenben te nem tudom, mit keresel
még mindig Deucalion mellett.
- Azt, amiért
csatlakoztunk hozzájuk még a legelején. Én nem leszek többé egyedül. És nemrég
még te is így vallottad. Mi történt veled? – ösztönösen a tömeget kémleltem,
Chrissy után kutatva. Ethan pillantása követte az enyémet. Most mindketten a
feketébe öltözött lányt néztük, aki a tömeg szélén áll, és egy mosollyal az
arcán, felhúzva a szemöldökét visszatekint ránk. – Aiden, miatta… te soha nem
engedted volna nekem, hogy ilyen miatt elmenjek. – ingatta meg a fejét.
- Tévedtem. –
feleltem. – Belátom, hogy többször igazad volt. De nem csak eljöttem. Duke
konkrétan elküldött. – helyesbítettem. – Gyere el. Költözz hozzám. Akár a régi
időkben.
- Duke és Kali soha
nem engedné meg. – rázta meg a fejét. – Megölnének.
- Engem sem öltek
meg… - érveltem.
- De akartak. És
nekem nincs senki, aki megmentene abban a pillanatban… - mondta, ezzel
Chrissy-re utalva. – Teljesen mindegy. Egyébként sem ezért jöttem. Csak szólnom
kell, hogy a lányok ideje fogy. Vészesen. És igazából ezt nem kéne elmondanom,
de a testvérem vagy, ezért figyelmeztetlek, hogy itt én vagyok az elterelés. A
helyetekben vigyáznék. – mondta, de már hátat is fordított, és mielőtt
szólhattam volna hozzá valamit, eltűnt az emberek forgatagában. Zavartan mentem
vissza Chrissy-hez.
- Minden oké? –
kérdezte, amint odaértem.
- Nem tudom. –
feleltem homlokráncolva. Christine elhúzta a száját, majd megfogta a karom, és
mindenesetre bevonszolt magával a táncolók tömegébe.
Christine
Minden jól ment.
Semmi furcsa nem is történt, azt leszámítva, hogy Ethan beszélt Aiden-nel
arról, hogy nem sok időnk van. Viszont nemsokára rájöttem, hogy minden
másodpercek alatt széthullhat.
- Segítség! Valaki
segítsen! – hangzott egy sikoltás a zeneszámváltás közötti pár másodperces
csöndben. De aztán a zene helyett, csönd maradt, és a hang újra felkiáltott. –
Segítsetek! Hívjátok a mentőket? – most már láttam is a hang tulajdonosát. A
lány kétségbeesetten futott a tömeg közepe felé.
- Mi történt? – ez a
nővérem volt. Aggodalmasan fogta meg a szőkésbarna hajú lány felkarját.
- A barátom… a
bejáratnál. Valaki leütötte, és sok a vér, és… és… - könnyes szemekkel
pislogott Cat-re, aki elhűlve hallgatta. Aztán mindenki elindult kifelé,
miközben Scott tárcsázta a mentőket. Én is elindultam, megragadva Aiden-t, és a
többiekhez csapódtam. A lány vezette őket, Cat pedig szorosan a nyomában haladt
a tömeg élén. Aztán Aiden megtorpant, pont mikor én megszólaltam.
- Érzed ezt? –
álltam meg én is, és mély levegőt vettem, amivel a fémes szagot is megéreztem.
- Igen. Vér. De nem
onnan jön. – nézett Aiden a távolodó emberseregre. – Gyere! – húzott magával a
tornaterem hátulja felé, arra amerre az öltözőkbe lehet jutni. Mindenfelé
fekete ideiglenes falak voltak állítva, töklámpások, és pókhálók. Mindenféle
kicsit sem ijesztő, de annak szánt dolog. Egészen addig a tócsáig, ami egyre
csak terjedt a lányöltöző ajtajánál. Az ajtó zárva volt, de belülről matatás
hallatszott.
- Várj itt! –
suttogta Aiden, és elengedte a kezem, majd előrelépett, és kinyitotta az ajtót,
majd belépett. Lassan haladt előre. Elnéztem mellette, és már láttam is a hátán
fekvő testet, aki körül terebélyes vérfolt áztatta a talajt. Valami megmozdult
a szemközti sarokban, Aiden pedig utána vetette magát. Eközben én nem hallgatva
rá, a halott lányhoz siettem. Egészen olyan volt, mintha művér lett volna. De
sajnos nem az volt. Már nem volt pulzusa. A fejéből is szivárgott a vér, de a
hasán egy szabályos lyuk keletkezett. Aiden-t kerestem a tekintetemmel, de nem
csak ő volt ott. Vele szemben Kali állt, véres karokkal, és éppen farkasszemet
néztek.
- Megmondtam, hogy
odakint várj! – hallottam Aiden-t. Szóra nyitottam a szám, de Kali beelőzött.
- Mit játszod itt a
lovagot? A kis szuka tud vigyázni magára… megölte Ennis-t, rémlik? A társunkat!
– förmedt rá. – És egyébként is… nem hozzád jöttem. – vett vissza a hangerőből.
– Hanem a két Hale-hez. Jó lenne határozni végre! Deucalion nem vár örökké. És
én sem. – tette hozzá, és elszakítva a szemkontaktust, most rám pillantott.
Aztán elindult az irányomba. Aiden rögtön lépett egyet felém.
- Ó nyugi! –
kacagott fel a nő. – Nem bántom. Egyelőre! – jegyezte meg, majd távozott.
Ketten maradtunk.
- Jobb lesz, ha
szólunk a többieknek. – találtam meg a hangom, ami időközben valahogy elnémult.
– És a rendőrségnek is… - pillantottam a földön fekvő lányra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése