II. rész 1.fejezet

Christine

Az őszi szél az arcomba csapott, a hajamat csapkodva mögöttem. Szorosan lehunytam a szemem, és a kezeimmel most engedtem a szorításból… amivel Aiden derekát szorítottam. Széttártam a karomat, és erősen kellett tartanom magam, ha nem akartam leesni.

- Hé, lehet, hogy erős vagy, de halhatatlan nem! – kiáltott hátra Aiden kis idő múltán. Nevetve újra átkaroltam.

- Nem is értem, miért nem ajánlottad fel a bukósisakot… - mondtam túlkiabálva a suhanó légáramlatot.

- Én mondtam, hogy vedd fel, és te voltál az, aki erősködött, hogy nem kell neked. Szóval csitt! – rótt meg, de tudtam, hogy közben mosolyog.

- Úgy sem lesz baj! – mondtam neki. Megrázta a fejét, és újra az aszfaltozott út kötötte le a figyelmét. A motor kétszázhetven kilométer per órával száguldott, így valószínűleg jóval leelőzve a többieket odaértünk az iskolához. Hogy pontosítsak, tíz percet rájuk vertünk. Csak aztán érkezett meg Cat Stiles-al, meg Isaac-kel a terepjáróval, és Scott a zöld cross motorral, milyen meglepő, Allisonnal maga mögött. Még mindig nem igazodta ki rajtuk. És végül begördül egy Porsche is a járműveink mellé. Lydia pattant ki belőle, aztán belekarolt Jackson-ba.

- Haver, én azt hittem, a Porsche gyors… - jegyezte meg Scott.

- Hát, a kocsi az is, de ismerek valakit, aki kevésbé… - felelte, és lenézett Lydiára. A lány, mikor felnézett, hogy szúrós pillantást vethessen rá, Jackson ezt előre látva gyors csókot nyomott a lány szája sarkába, ki ettől rögtön felvidult. Hogy Lydia mennyivel normálisabb volt, most hogy visszakapta a srácot… Mindig elcsodálkoztam rajta, bár ő és én, nos, sosem leszünk legjobb barátnők.

- Nem is értem! Nem az a lényeg, hogy minél jobban úgy nézzünk ki, mint a csövesek? – kérdezte Allison, miközben a haját igazgatta.

- Ó, de igen. Viszont nézhetünk ki stílusosan is szakadtnak! – oktatta ki őt Lydia. Ezen nevettünk egy jót, aztán a bejárat felé indultunk, mindenki a párjába karoltan.

- Ez komolyan nem fair! – nyögött fel Isaac. – Igazságtalanság! – nézett körbe maga körül.

- Na igen, szerintem is felszedhetnél valakit! – szóltam oda neki. Erre Stiles is rákontrázott, és el is kezdődött a beszélgetésük. Miközben mi a bejárat felé tartottunk, én elmélyedtem a gondolataimban. Miután először átalakultam, csak vártam, mikor bukkan fel Deucalion és követeli, hogy csatlakozzam hozzájuk Catherine-el. De semmi sem történt. Aiden szerint arra várt, hogy önként menjünk hozzá. Szerintünk meg arra nyugodtan várhat csak! Mostanság több időt töltöttem vele együtt, hiszen végül is ha szigorúan vesszük, már nem tartozik az Alfák közé. Deucalion melegebb éghajlatra küldte, míg el nem gondolkozik a tettein. Szépen szólva már nem szívesen látott személy. Egy kis lakást vett ki, ott lakik, ki tudja meddig. Ő és Ethan kerülik egymást a suliban is. És bár a többiek a csapatból nincsenek oda érte, ragaszkodtam hozzá, hogy néha együtt legyenek. Ez amolyan megszoksz vagy megszöksz dolog. Eddig mindenki szokni próbál hozzá. Segített, hogyan irányíthatom ezt az egészet, mondjuk nem mintha a többiek nem segítettek volna. Elmagyarázta milyen az, ha az embernek falkája van, és megjegyezném, egyre jobban csábít a gondolat. Viszont most az elmélkedésemből kiszakított egy hang… A hanghoz tartozó srác a bejárat előtt állt, kezében egy irattartóval, kb. százhetvenöt centi magas lehetett, sötétbarna hajjal, és csokoládébarna szemekkel.

Tyson Murphy

- Üdv, a beacon hills-i középiskolások Halloween buliján. Bár hozzáteszem, az edző, meg a tanárok a „bál” szót részesítik előnyben, de kit akarunk becsapni, nem igaz? - vigyorogtam az előttem álló csoportra.  – Ha lehet, kérhetem a neveteket? – kérdeztem aztán.

- Ne már, Tyson! Tudod a nevünket! – szólalt meg hátulról egy srác. Fel is ismertem. Együtt játszottunk a lacrosse csapatban. Ahogy a jelenlévők közül három másik sráccal is.

- Szevasz 24-es! – biccentettem Stiles Stilinski felé. Ettől elfintorodott – Jó, kipipálva. 14-es, 11-es, - pillantottam Isaac Lahey-re meg Scott McCall-ra, majd a tekintetem továbbsiklott…

- Meg 37-es! A csapatkapitány, rémlik? – lépett előre Jackson. Bárgyú mosolyt erőltettem magamra. – Csak engedj be minket… Úgyis tudod, kik vagyunk. - forgatta meg a szemeit. – 55-ös. – nevezett meg a lacrosse-mezem számának alapján, ahogy én tettem velük. – Oké, menjetek. – mondtam, aztán félreálltam.

- Kösz! – lépett el mellettem Christine Hale, az oldalán az egyik ikergyerekkel. Nyilván Aiden-nel. Aztán Stiles, oldalán Catherine Hale-el, majd Isaac, és végül Jackson Lydia Martinnal. Sóhajtozva kipipáltam a neveiket, aztán újra egyedül maradtam. Hallgattam a feketével és foszforeszkáló színekkel, meg műpókhálóval meg vérrel, és gumidenevérekkel feldíszített iskolából kiszűrődő zenét. Egészen addig, amíg meg nem jelent egy nő a semmiből. Egyenesen el akart menni mellettem, de megállítottam.

- Elnézést hölgyem, de a nevét kérném, ha szabadna… - tartottam szóval, mialatt végigmértem. A nő visszalépett egyet, aztán rám nézett. A szemei vörösek voltak. Igazán élethű kontaktlencse volt… Nem viselt cipőt… a körmei hegyesek, és hosszúak voltak a lábán, pont, ahogy a kezein is. Már épp megjegyeztem volna, hogy jó jelmez, de akkor oldalra billentette a fejét, és ő is végigmért engem.

- Bocs drágám, nem tudom ki vagy, de nem is érdekel! Engedj be! – közölte aztán egy grimaszt vágva.

- Megtenném, de előírás, hogy nem engedhetek be olyat, akinek nincsen a listán a neve… - magyaráztam volna, mire egy vigyor ült ki az arcára, amitől kirázott a hideg. A fogai… a fogai is hegyesek voltak. Csak műfogak… nyugtattam magam.

- Akkor sajnos gondoskodnom kell róla, hogy ne okozz fennakadást! – felelte, és megragadta a nyakam… csak úgy. A szorítása erős volt, és levegőért kapkodtam… főleg, amikor egy kézzel tartva csak úgy felkent a falra. Pedig nem voltam éppen kistermetű.

- Ez… Tegyen le. – nyögtem.

- Fontosabb dolgom is van nekem annál, mint hogy veled szórakozzak… ne vedd sértésnek! – tette hozzá, majd elemelt a faltól, a lában húsz centivel a föld fölött lógott. Aztán újra nekivágott, és hallottam egy reccsenést, ami a fejem lehetett, mert utána a földre dobott, akár egy rongybabát, és előttem meg elsötétült a világ. Azt még ki sikerült vennem, hogy a nő szépen, és nyugodtan, mintha mi sem történt volna, besétál az épületbe.