22. fejezet - Christine

Az erdőben ébredtem ma reggel. Bár Catherine mellettem volt, és rögtön segített. Tegnap este már tudtam, hogy át fogok alakulni. A telihold azelőtt soha nem volt rám ilyen hatással, hiszen tudtam iránytani. De most éreztem, hogy minden szorongásom, zavarom, és bizonytalanságom, sőt még félelmem is kitörni készül belőlem. Aztán változni kezdtem. Meglepően gördülékenyen ment az egész, bár utána elvesztettem a fonalat. Az emlékeim is ködösek voltak. Azt tudtam, hogy az éjszakát farkasként töltöttem z erdőben, Catherine pedig szintén átalakult, hogy irányt mutasson. Reggel már emberként várta, hogy felébredjek, és addigra már egy vékony lepedőt is terített rám. Igazából szánalmasan éreztem magam, de az erő még lüktetett az ereimben.

- Nagyon szörnyű volt? – kérdeztem aztán.

- Emlékszel valamire? – kérdezte, és odanyújtott nekem egy kis ásványvizet, meg egy táskát ruhákkal. Miközben öltöztem, válaszoltam.

- Csak arra, ahogy elindulok a fák között, és homályos képekre. De más nincs meg. –mondtam. – Úristen, de ól jönne most egy szál cigi! – sóhajtottam fel.

- Első zseb! – felelte aztán. – Megnéztem, és ott volt a megbontott doboz cigim, meg egy öngyújtó. – Egyébként minden jól ment.

- Milyen voltam? – kérdeztem végül kíváncsian, amikor elindultunk, miután felöltöztem. A táskát a vállamra lendítve követtem Cat-et.

- Nagy… és umm.. teljesen fehér.  Amitől olyan voltál, mint egy albínó farkas, a piros szemeiddel. És gyors. – mesélte a nővérem. Bólintottam.

- Akkor mi lesz most? – kérdeztem aztán.

- Nem lesz baj! De tényleg! Mi itt vagyunk egymásnak. Megoldjuk valahogy… - válaszolta. Határozottnak tűnt, amitől megnyugodtam kissé. Aztán délután úgy döntöttem, lelépek otthonról. Kis magányra vágytam. A Beacon Hills-el határos tóhoz mentem, és leültem a puha homokos parton. Elmélyedve fürkésztem a tájat. Egészen addig, míg meg nem éreztem valaki jelenlétét. Felismertem az illatot…

- Mit keresel itt Aiden? – kérdeztem, anélkül, hogy megbizonyosodtam volna, tényleg ő az.

- Tudni akartam, hogy vagy. – felelte. Aztán leült mellém. Mikor rá pislogtam, ő nem nézett rám. Előre bámult, valamit a horizonton. 

- Egész jól… - mondtam neki. Bólintott. Az óta az incidens óta még nem volt alkalmunk beszélni. Igazából féltem is ettől a beszélgetéstől, bár megígértem, hogy beszélünk.

- Értem… Akkor minden… jól ment? – kérdezte aztán. Mindenki teljesen biztos volt benne, hogy nekem is megvan a képességem. Ő is.

- Igen, jól. Bár nem emlékszem sok mindenre. Fehér farkas lettem. Most már nem csak, hogy normális nem vagyok, de még ember sem… - jegyeztem meg félhangosan.

- Ne mondd ezt! – tiltakozott.

- Tökmindegy! – vágtam rá.

- Chrissy! – sóhajtott fel. – Tudnod kell, hogy Deucalion nem legyőzhetetlen. Ebben biztos vagyok. De most be fog vetni jó pár dolgot annak érdekében, hogy csatlakozzatok hozzá. Viszont remélem eszed ágában sincs ezt tenni… - fordult felém. Aztán elkezdett feltápászkodni. Ránéztem. – Assz’em, jobb, ha most megyek. – magyarázta. Aztán el is indult. Szorosan lehunytam a szemem, majd felugrottam.

- Ne! Várj! – szóltam utána, mire visszafordult. – A múltkor… félbehagytuk a beszélgetést. – mondtam aztán. – Igen… - tettem hozzá kis szünet után. Értetlenül tekintett rám. – Igen, képes vagyok felfogni, amit mondtál, és hiszek neked. – lehajtottam a fejem. Aztán a következő pillanatban ölelő karokat éreztem magam körül. A fejem Aiden mellkasának nyomódott, a fejét pedig a fejem búbján nyugtatta, a lélegzetét éreztem a hajamon. Eltartott pár pillanatig, mire reagáltam, és átkaroltam a derekát.

- Félek ettől… az egésztől! – bukott ki belőlem. Erre egy kicsit eltolt magától.

- Megértem. Bár a múltkor nem úgy tűnt, mintha félnél! Igazán jó voltál, Chrissy! – mondta őszintén.

- Az… az más volt. – legyintettem.

- A lényeg ugyanaz. Különleges vagy. Nem csak az Alfák számára, de nekem is! – mondta. – És én melletted állok! Most már tényleg. Ígérem.

- De Derek… meg Duke… - szipogtam, bár a sírásig még nem jutottam.

- Derek és én, hát az egy külön történet. Soha nem fogjuk bírni egymást különösebben, de ez van. És Deucalion pedig… Szó szerint olyan, mintha száműzött volna. De ne aggódj! – tette gyorsan hozzá. – Tudok gondoskodni magamról, már tapasztaltam, milyen ez. – mondta. Zavartan pislogtam föl rá. – Ez is egy másik történet. Talán majd egyszer elmondom, de nem érdekes. – intett le.

- Rendben… - bólintottam. – De akkor sem tudom, mit csináljak ezzel az egésszel. Most majd minden Cat és miattam lesz. Mindenki veszélybe sodródik. Lehet, jobb lett volna, ha vissza sem jövünk. – feleltem lehangoltam.

- Akkor sem lett volna minden jobb. Hidd el nekem. Jó, hogy itt vagytok. De hiszen vérfarkasnak lenni sosem könnyű. Az, hogy alfa lettél, azt pedig fogd fel úgy, mint egy ajándékot. Ez könnyebb lesz. De minden fejben dől el. Ezt te is tudod… - mondta, aztán kisimított egy hajtincset az arcomból és a fülem mögé tűrte, amit eddig a szél kitartóan ráncigált a szemeim előtt. Hirtelen mérges lettem saját magamra. Mióta vagyok ilyen nebáncsvirág? Igenis menni fog ez nekem. Ráadásul könnyebben, mint Cat-nek, hiszen nekem segítenek is… Akkor meg mit hisztizek? És ezzel a lendülettel nekivágtam magam Aiden-nek és erőszakosan megcsókoltam. Győzött visszacsókolni. Végül elhúzódtam tőle.

- Kösz a lelki támogatást. – mosolyodtam el. Féloldalas mosolyra húzta a száját. – Tudod, eleinte nem így képzeltelek el… - döntöttem oldalra a fejem.

- Én pedig nem ilyennek ismertem magamat. De… az emberek változnak, ha van kiért. – felelte a szemeimbe nézve. Álltam a tekintetét. – Chrissy… - sóhajtott fel aztán.

- Mi az? – kérdeztem a több másodperc elteltével.

- Nem tudok kiigazodni rajtad. Akkor most…

- Most mi? Most járjak-e egy gonosz Alfával, aki a többi gonosz Alfa ellen fordult, hogy megvédjen egy magamfajta reménytelen esetű vérfarkast, akiből alfa lett? – játszadoztam a szavakkal. Homlokráncolva bólintott.

- Nos, nagyjából ezt akartam kérdezni.

- Akkor legyen ez az első dolog, ami a fejemben dől el… – a keze után nyúltam, és összefűztem az ujjainkat. – Igen, egy próbát mindenképpen megér! – feleltem ártatlan képpel. A szemei mintha felcsillantak volna, bár lehet csak a lemenő nap játszadozott a fényekkel. De elmosolyodott, aztán a következő pillanatban a karjaiba kapott, és megpörgetett maga körül. A nyakába kapaszkodtam, és hangosan nevetve törtem meg a víz csobogásának egyhangú zaját, aztán mikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, Aiden magához húzott, és megcsókolt.